A polgári közjegyzőség emlékezete [antikvár]

Mindannyiunk, valamennyi közjegyző kötelessége, hogy mindent megtegyen a közjegyzőség társadalmi rendeltetésének, szerepének jobb megértetéséért, hiszen a közjegyző történelmi hivatásánál fogva minden kétséget kizáróan a közbizalom letéteményese, az állam által a leg- kényesebb tanúszerepfe felkért hatósági jogalkalmazó. A közhitelességi intézmények Európában már az Árpád-házi királyok korában három részre szakad- tak, a közhitelességi szerep ellátását három - területenként eltérő - intézmény biztosította. Ezek egyik ága a ma is létező nem latin, angol típusú közjegyzői intézmény (notary public). A másik, számunkra legfonto- sabb ága az a kontinentális, latin mintájú közjegyzőség, amelynek első szabályai a Florentina felfedezése után a Digesták újraéledésével - annak középkori alkalmazásában -, a Noveliae szabályainak a kialakuló középkori közjegyzőségre való kiterjesztésével jöttek létre. A harmadik ág a sajátos magyar múlt, amely a közhitelességet és annak megőrzését kolostorok és káptalanok, azaz hiteles helyek kezébe tette le. A magyar jogfejlődés először 1308-ban találkozott az úgynevezett latin gyökerű közjegyzőséggel, majd az önkényuralom éveiben, 1858 és 1861 között jogi újításként jelentek meg ismételten a közjegy- zők. A kiegyezést követően, 1875-től napjainkig hazánkban latin gyökerű kontinentális európai közjegyző- ség működik. A távoli múlt, a több mint 700 éves magyar közjegyzőség fennállása, küzdelmei, eredményei azt bizonyítják, hogy szilárdan gyökerezve az európai magyar múltban, bátran és bizakodva kereshetjük helyünket az európai magyar jövőben. A közjegyzőség nekünk, közjegyzőknek több mint foglalkozás, több mint napi munka, nyugodtan kijelenthetjük, a közjegyzőséget csak hivatásként lehet szépen és jól gyakorolni, s hivatásunk a tényekhez, a joghoz, az erkölcsös igazsághoz való hűségben rejlő erőt és célt jelenti számunkra. Dr. Rokolya Gábor kollégánk a kar iránti elkötelezettségéről, a hivatásunk szeretetéről tett tanúságot, amikor hosszú évekig - időt és anyagiakat nem sajnálva - kutatott a magyar közjegyzőség emlékei után. A munkája eredménye- ként megjelenő kötet a második világháború utáni első modern mű, amely a közjegyzőség legújabb kori történetével foglalkozik, s amely a közjegyzőség talán legszebb, 1875 és 1949 közötti időszakát mutatja be. Erre az időszakra 1920-ig úgy tekinthetünk, mint a fejlődés és a szerepvállalás korára, míg a két világhá- ború közötti évek a haladás minden örömével és nyomorával egyaránt sújtották a magyar közjegyzőséget. 1949 a közjegyzőség gyászéve. Amikor éppen 60 évvel ezelőtt a közjegyzőket „állami szolgálatba vet- ték", ez egyben a közjegyzők jelentős részének durva szelektálásához is vezetett. A shoah okozta felejt- hetetlen tragédia és fájdalom után, az újjáéledő új, demokratikus Magyarország eltiprásával egy időben a magyar közjegyzőséget is eltiporták, megpróbálták eltüntetni a jogéletből. Köszönet azoknak, akik a legnehezebb időkben is továbbvitték a közjegyzői hivatástudatot, hogy 1992-ben új hajtásként, ismét az ország történelmi fejlődésével egyidejűleg lehetővé váljon a szabad közjegyzői működés. Kedves Olvasó! Ma, amikor az elektronikus aláírás és az elektronikus okiratok elterjedése jelent új kihívást, nemzetünknek és szakmánknak egyaránt fontos, hogy ismerjük azt a hivatást, amely megtörve bár, de elszántságban és élni akarásban fogyva nem, élni akar e Hazán! Karunk minden tagja nevében köszönetet mondok dr. Rokolya Gábor kollégánknak ezért a kimagasló színvonalú jog- és szakmatörténeti munkáért, s egyben kívánok az Olvasónak elmélyülést és erőgyűjtést a jövő küzdelmeihez! Budapest, 2009. augusztus 17. Dr. Tóth Ádám a Magyar Országos Közjegyzői Kamara elnöke