A személyiségi jogok védelme és a kutatási szabadság [antikvár]

A kutatási korlátozások ügye az iratképzők, a levéltárak és a kutatók kapcsolatának hosszú idő óta neuralgikus pontja. A rendszerváltás folyamatában elemi erővel tört fel a jogos igény, hogy - az egyre nagyobb teret nyerő társadalmi nyilvánosság részeként tegyék hozzáférhetővé a kutatás számára az utóbbi évtizedek iratanyagát. A várakozásokat csak fokozta, hogy Glatz Ferenc akkori művelődési miniszter több nyilatkozatában - legalábbis a sajtó így idézte - a 30 évnél régebbi iratok esetében a kutatási korlátozások teljes eltörlését helyezte kilátásba. Ezek után érthető, ha a 118/1989. MT sz. rendelet sokakban csalódást keltett, s levéltárosok és kutatók részéről egyaránt indulatos nyilatkozatok láttak napvilágot. A rendelet megjelenése után néhány hónappal a Művelődési Minisztériumban összehívott megbeszélésen, melyen a minisztérium képviselőin kívül részt vett az MTA Történettudományi Bizottsága, a Hajnal István Kör, a Nyilvánosság Klub képviselője és a két országos levéltár vezetője, kiderült, hogy a résztvevő történészek, jogászok, újságírók és levéltárosok nem csak hogy alapvető kérdésekben nem értenek egyet, de alapfogalmak értelmezésében is eltér a véleményük. A kutatási korlátozások három legkritikusabb, jogilag legnehezebben definiálható területe a személyiségi jogok védelmével, a külpolitikai érdekekre való hivatkozással és a titokvédelemmel függ össze. Ezért az Új Magyar Központi Levéltár elhatározta, hogy e három témakörről tanácskozássorozatot szervez "A levéltári kutatási korlátozások kérdései" címmel. Tanácskozássorozatunk célja az, hogy a történészeknek és más kutatóknak, a levéltárosoknak, a kodifikátoroknak, és az államigazgatás különböző posztjain dolgozó hivatalnokoknak lehetőséget adjunk véleményük kifejtésére, egymás szempontjainak megismerésére, aggályaik és követeléseik ütköztetésére. Ezzel csökkenthetjük a kérdéskört még ma is övező misztifikációt és bizonytalanságot, egységesebbé tehetjük a különböző iratképzők felfogását és gyakorlatát a kutatási kérelmek elbírálása során, s végül rádöbbenthetjük a kutatókat is, hogy bizonyos önkorlátozásra részükről is szükség van. Kutatási korlátozások ugyanis mindenütt vannak, s még bizonyára hosszú ideig lesznek is!