A Viszkis és én [antikvár]

LEBUKÁSUNK TÖRTÉNETE 1999. január 15-e, hajnali 4 óra 30 perc. Az éjjeliszekrényen lévő ébresztőórám vadul csörög, mintha tudatában lenne, milyen fontos eseményre ébresztette gazdáját. Álomittas szemem úgy pattan ki, mintha valaki felrántotta volna a szemhéjamat. A még csak közelgő hajnal koromsötétjében kutyáim hangos ugatására ébredek, ólomsúlyú testemet nehézkesen emelem ki a meleg, puha ágyból. - Mi a franc lehet ezekkel? - motyogom, s arra gondolok, hogy talán vaddisznó kószál a környéken, attól ilyen idegesek a kutyák. Ez a nap másként kezdődik, mint a többi A hálószoba ablakát résnyire hagyom tárva, de a beáramló hűs, kellemes fenyőillattól pillanatok alatt magamhoz térek, s már a fürdőszoba irányába botorkálok. - Mennyi is az idő? - kérdem magamtól, majd még mindig kialvatlan szemmel a tükörbe nézek. - Gabikám! Jó nagy balfék vagy! Megint kockára teszed mindened? Megéri? Gondold végig. Biztos, hogy megéri? - Nem! Nem éri meg, egyáltalán nem! - válaszolom a tükörképemnek. De mit tegyek, ha egyszer a kötelesség szólít? Párduc sokszor segített rajtam, tartozom ennyivel neki. Nincs pénze, és számít rám, úgyhogy igen. Igen! így, ilyen szemszögből nézve megéri. Segítek. A barátomnak segítek Valamivel frissebben kerülök ki a fürdőből, percek alatt felöltözöm, majd az órára pillantok: 4 óra 40. Van még időm, hiszen Párduc hatra vár a Rezeda utcai lakásába.