Az 1947. évi Országgyűlés Almanachja [antikvár]

BEKÖSZÖNTŐ Nemzetünk történelmének sorsfordító időszakát mutatja be olvasóinak e könyv. Olyan dokumentumokat, olyan eseményeket idéz meg, melyek éppen továbbélésünk miatt nem merülhetnek a feledés homályába. A következő oldalakon sorakozó írások által olyan nagyságok társaságában időzhetünk, akik meghatározó kézjegyüket hagyták históriánk lapjain. Nagy örömmel üdvözlöm ezért ezt a kötetet, s jó szívvel ajánlom figyelmébe mindenkinek, aki nemcsak a tényeket, de az okokat is szeretné megismerni. Történelmi napon, 1947. szeptember 16-án, a „szabadság első napján" ült össze a második világháború utáni új, demokratikus Magyarország harmadik törvényhozása. Miután ugyanis szeptember 15-én érvénybe lépett a magyar békeszerződés, megszűnt a Szövetséges Ellenőrző Bizottság, s hazánk visszanyerte teljes önrendelkezését - állapította meg az új parlamentet üdvözlő beszédében Tildy Zoltán kisgazdapárti köztársasági elnök. Majd hozzátette: „Ez az esemény elsősorban azt jelenti, hogy megnőtt a felelősségünk: az egész nemzeté, de főképpen az Országgyűlésé." Nagy Imre, a Ház nagy többséggel megválasztott kommunista párti elnöke pedig székfoglaló beszédével alaposan meglepte a hallgatóságát, amikor ugyancsak szerencsés pillanatnak nevezte a törvényhozás összehívásának időpontját, abban reménykedve, hogy függetlenné vált országunkban talán „egy derűsebb korszak kezdődik". Saját politikai felelősségét így fogalmazta meg: „A demokrácia híve vagyok. Ennek keretében a demokrácia egyik legnagyobb vívmányának, a szólásszabadságnak vigyázó őre leszek." A koalíciós évekről nehéz úgy beszélni, hogy Bibó István gondolatairól ne essék szó. Szerinte ugyanis az elit legfőbb feladata, mindenkori felelőssége, hogy „az élet élhetésére, az emberi helyzetekben való erkölcsi viselkedésre, s az emberi szükségletek mélyítésére, finomítására és gazdagítására mintákat, példákat adjon, azaz kultúrát csináljon." A felelősség természetesen a politikai kultúrára is igaz. Az ünnepi pillanatok elmúltával - ma már tudjuk - sok minden másképp történt, mint amit a magyar nép akart. A reményeket felváltották a csalódások. A szovjet hadsereg katonái az országban maradtak, a világot „jókra" és „rosszakra" osztó Komin-form megalakításával tovább éleződött a hidegháború. Közép-Európa kis államai az egymást tartósan legyűrni nem képes nagyhatalmak közé szorultak, s később egymás ellen is fordultak. A demokrácia hanyatlására figyelmeztető jelzéseket - Kovács Béla képviselő elhurcolását, a konstruált összeesküvés ügyet, Nagy Ferenc miniszterelnök lemondatását és Varga Béla házelnök menekülését, a választójog indokolatlan szűkítését, az oktalanul durva korteskedést és a választási csalásokat - sokan nem vették elég komoly figyelmeztetésnek. De a Magyar Függetlenségi Párt törvénytelen felosztása, a ciklus során százötven képviselő példa nélküli kizárása a törvényhozásból, vagyis az ellenzék, majd a koalíciós pártok egy részének felszámolása már világossá tette, a demokrácia a végóráit éli. 1949 nyarára megszűnt a parlamentáris demokrácia, elbukott a második magyar köztársaság. E kötet életrajzait olvasva elszomorodik az ember. Sok száz félbe tört élet, megannyi, nem egyszer tragédiába torkolló emberi dráma, külső és belső emigránsok kisebb hada jelezte, hogy a demokrácia oly rövid korszaka után valami egészen más fog következni. A reményvesztés kétéves folyamatát látva, a későbbi zsarnokságról tudva, okulásul, mintegy mementóként ajánlom ezt a kötetet az olvasóknak. Bár a történelem ismerete önmagában nem óv meg minket a hibák és bűnök elkövetésétől, a történelem nem ismerete arra kárhoztathat, hogy újra és újra átéljük azokat. Rendelkeznünk kell azzal az ítélőképességgel és érzelmi intelligenciával, hogy - több oldalról is feldolgozva - lezárjuk egy-egy korszak történetét. Hiszek abban, hogy ez lehetséges, reménykedem abban, hogy így is lesz. A mai Országgyűlés elnökeként magam sem kívánhatok mást, mint amit forradalmunk későbbi miniszterelnöke azon a nevezetes szeptemberi napon: „Kívánom, hogy kevesebb legyen a gond és több az öröm, kisebb legyen a baj és több legyen a kenyér ebben az országban." Budapest, 2005. október havában