Az első (1795-ös) magyar büntetőkódex-tervezet [antikvár]

Védőborító sarka kopottas.
Hazánk történetének egyik legváltozatosabb és legszínesebb periódusa a XVIII. század utolsó negyede, amely nemcsak a nemzetté fejlődés, a szervezett közoktatási rendszer kiépítése vagy a mezőgazdasági termelési kultúra tudatos fejlesztése szempontjából, hanem az állam- és jog fejlődését tekintve is korszakos jelentőségű változások megindulásának időszaka. E változások kiindulási pontja II. József nagyszabású és sokban voluntarista reformtevékenysége. Ez nemcsak a "táblabíró Magyarország" politikai életének és werbőcziánus jogrendszerének állóvizét borzolta fel, hanem - éppen a reform-rendelkezések 1790. január 28-i visszavonása miatt - hazánk történetében először tette lehetségessé és szükségessé egy nagyszabású reformprogram kidolgozását. A reformterveket az 1791:67. tc-kel felállított országgyűlési bizottságok készítették el. E reformtevékenység átfogta a magyar feudális jogrendszer valamennyi fontos területét. Hajdu Lajos azt vizsgálja monográfiájában, hogy e jogi munka mennyiben érintette a büntetőjogot: kialakultak-e erre az időszakra hazánkban a büntetőjogi kodifikáció objektív és szubjektív feltételei? Tarthatatlanok voltak-e a régi jogintézmények, szükségszerű volt-e ezek egy részének eltörlése, más részének hozzáigazítása az "új idők" megváltozott körülményeihez? A kódex-tervezet kidolgozói munkájuk során progresszív reformok bevezetésére vagy csak a régi állapotok és intézmények konzerválására törekedtek-e? A kodifikátorok a hazai valóság marasztaló talaján állottak-e, avagy doktrinér módon - a gazdasági és társadalmi realitásokat mellőzve - másutt már bevezetett, de nálunk akkor még megvalósíthatatlan elvek és intézmények átplántálásáról álmodoztak-e? Egyáltalán: e reformtevékenység különböző szakaszaiban milyen célokat akartak megvalósítani az eltérő osztály-, illetve rétegérdekek eléréséért küzdő politikai erők? Olyan kérdések ezek, amelyeket eddig sem történet-, sem jogtörténet-tudományunk nem válaszolt meg kellőképpen. Hajdu Lajos könyve ezekre a kérdésekre ad választ. Gazdag - és eddig kellőképpen fel nem tárt - levéltári adatanyagra támaszkodva elemzi, hogy miképpen változott a büntetőjogi normaalkotás, a jogalkalmazás a XVIII. század utolsó évtizedeiben. Miként törekedett a felvilágosodott udvar - a "vivum aerarium" megóvása érdekében - a földesúri túlkapások, valamint az igazgatási és igazságszolgáltatási önkény felszámolására; érveket keresve és találva a korszak ideológiai arzenáljában, a felvilágosodásban. A szerző nemcsak a kódex-tervezet megalkotásának fázisait mutatja be, hanem az alapvető kérdésekben (melyek körül a legszenvedélyesebb politikai harc dúlt) elemzi az eltérő koncepciók lényegét, érveit, indítékait, összeveti ezeket a felvilágosodás követeléseivel, a jozefinista jogi szabályozással és a feudális magyar jog intézményeivel. Ily módon teszi szembetűnővé a kodifikációs munka retrográd és progresszív elemeit. Hajdu Lajos monográfiája árnyaltabbá teszi azt a képet is, amely eddig a jozefinizmus, az első reformtevékenység és a Martinovics-mozgalom korszakáról történettudományunkban és közönségünkben élt. Számos adalékot nyújt az egyes szereplők tevékenységének reálisabb megítéléséhez. A szerző csatolja munkájához az 1795-ös büntetőkódex-tervezet magyar fordítását, így segítve elő, hogy az élő jog művelői is tanulmányozhassák a 175 évvel ezelőtt kidolgozott és sok szempontból modern, a ma problémáira is választ kereső javaslat megoldásait. A mű a társadalomtudomány művelői, valamint a nemzeti kultúránk fejlődése iránt fogékony nagyközönség érdeklődésére egyaránt számot tart.