Büntetőeljárási jog [antikvár]

ELOSZO A XIX. és a XX. század fordulójának évei, sőt az azt követő évtizedek is a büntető eljárásjogi tankönyvírás virágzó korszakának tekinthetők. Ezekben az időkben a büntető eljárásjog tudós művelői, professzorai szívesen foglalták össze nézeteiket tankönyvekben, amelyeket ilyen módon nemcsak a joghallgatók felkészülését biztosító tananyagnak, hanem az eljárási gondolkodásmódot alapvetően befolyásoló elméleti munkának is felfoghatunk. Valóban, egy-egy tankönyv korunk elméleti jogászai körében is biztonságos forrásnak számít, s nemegyszer a mai idők kérdéseinek megválaszolásához is az e tankönyvekben közzétett gondolatokhoz fordulhatunk vissza. Ugyanakkor a régi tankönyvek olvasói nemritkán tapasztalják, hogy a napjainkban magától értetődő természetességgel használt fogalmak meghatározását, összefüggéseik magyarázatát e munkák fogalmazták meg először. A második világháborút követő időszak - a jelek szerint - nem kedvezett a tankönyvírásnak. Érdekes lenne annak vizsgálata, mely okok játszottak szerepet a tankönyvíró kedv lanyhulásában, mert a kézenfekvő magyarázat bizonyosan nem tartalmazza a teljes igazságot. Az, hogy a háború utáni évek jogszabályi változásai, majd a „szocialista jogtudomány" előretörése és minden más eszme - különösen a „burzsoá tévtanoknak" minősített jogi nézetek - elvetése elbizonytalanították az elmélet művelőit, nem magyarázza kielégítően a jelenséget. Éppen arra kellene gondolnunk, hogy az „új jogászi gondolkodás" sürgetőinek új szellemű tankönyvek írása biztosította volna a legnagyobb hatást. Talán az is hozzátartozik a képhez, hogy a „régi" eszmék hívei nem kívánták nézeteiket feladni, s az „új szellem" képviselői nem mertek tankönyvírásra vállalkozni. Ez annál is inkább elképzelhető, mert az 1950-es évek egymást követő politikai irányváltásai veszélyessé tehették volna valamely nézet tankönyvi deklarálását. Bármi is legyen azonban a magyarázat, tény, hogy a XX. század második felében mindössze a Móra Mihály szerkesztette tankönyv jelent meg, mégpedig 1961-ben. Erről - minden további értékelés nélkül - elmondható, hogy szerkesztésmódjában, a benne közölt ismeretekben méltó folytatása volt a korábbi hagyományoknak.