Európa jövője: Európai Alkotmánnyal vagy nélküle? [antikvár]

BEVEZETŐ CyÖRqy CÁboR Az EuRÓpAi BiZOTTSÁq MAQyARORSZÁqi KÉpViSElETÉNEk VEZETŐjE Hat nyugat-európai ország egykori együttműködéséből mára 25, hamarosan 27 vagy még több tagú gazdasági és politikai integráció, a II. világháború után a béke megőrzéséért és a demokráciáért felelősséget vállaló országok klubjából megkerülhetetlen globális szereplő vált. A folyamat útját markáns stációk, olykor konfliktusok és azokat feloldó kompromisz-szumok jelzik. A növekedés velejárója volt az egyre tekintélyesebb méretű és fokozódó bonyolultságú joganyag is. A 2007-ben ötvenéves Római Szerződés megalkotása óta a tagországok több lépésben fejlesztették az integráció alapjául szolgáló szerződésrendszert, kifejezve a minőségi és mennyiségi növekedés szükségleteit, és igazodva a kontinensen végbemenő — nem egyszer rendkívül mély — gazdasági, társadalmi és politikai változásokhoz. 10 állam 2004-es csatlakozásának előkészítése majd véghezvitele arra irányította a figyelmet, hogy célszerűbb volna egy újabb kiegészítés és módosítás helyett egységes jogi műben összefoglalni, amit a tagországok a korábbi szerződésekből továbbvitelre érdemesnek tartanak, ötvözve mindazokkal az új elemekkel, amelyek bevezetése a 21. század első évtizedének közepén vált időszerűvé. Ilyen új szükségletnek mutatkozott például a Tanács Elnökségének és szavazások módozatainak újraszabályozása, vagy az Unió hatékonyabb külpolitikai struktúrájának létrehozása. Az így megalkotott jogi rendszert több lényeges sajátossága alapján Alkotmányos Szerződésnek nevezték. Az Európai Alkotmány azt a célt szolgálja, hogy a kibővített Európai Unió működése demokratikus, átlátható és hatékony legyen az európai polgárok szolgálatában. A Szerződés sorsa, két tagország, Franciaország és Hollandia szavazó polgárai többségének negatív állásfoglalása sajátos folyamatokat indított el Unió-szerte. Minden korábbinál élesebb fénybe állította az európai