Gondolatok névjogról, szólásszabadságról [antikvár]

Előszó A világteremtés archaikus bibliai története szerint Isten nemcsak az univerzum elemeinek adott nevet, amikor „a világosságot nappalnak, a sötétséget pedig éjszakának, [ ja boltozatot égnek, a szárazat földnek, [ ] az összefolyt vizeket pedig tengernek" nevezte, de nyomban nevet adott és Ádámnak, azaz embernek nevezte a képmására és magához hasonlóvá alkotott szellemi lényt (Ter 1, 5, 8, 10), aki azután hozzáillő segítőtársát Evanak, azaz Asszonynak hívta, „mivel a férfiből vétetett" (Ter 2, 23). Az emberiség történetének kezdeti pillanataitól fogva az ember a legka-rakterisztikusabb és legkifejezőbb személyiségjegye szerint tehát nevet kapott, amely jele az emberi nem méltóságához tartozásának, egyediségének és meg-ismételhetetlenségének. „Nomen est omen" - mondták a latinok, azaz a név végzet, intő, figyelmeztető jel, amelyhez a jog a vele való visszaélési, mások általi elbitorlási és egyéb tilalmakat, továbbá az alanyi jogok sokaságát kapcsolja ősidőktől fogva. A személy e jelének elrablását például már Werbőczy a Triparti tumban az „álarczosság" tényállásába szubszumálta, de a „névbitorlással" találkozunk az ősi, primitív külföldi jogokban is. Navratyil Zoltán dolgozata - rövid, tömör, ugyanakkor monografikus műfajban, főként a külföldi bírói gyakorlat és a mértékadó - ugyancsak külföldi - jogirodalom megtámogatásával az alanyi jogoknak és védelmi eszközeiknek szinte teljes arzenálját gyűjti jogtételekbe, és szembesíti az olvasót nemcsak a jog lehetőségeivel, sokoldalúságával, de korlátaival is. A szerző - mint az amerikai telepesek - a hazai szűzföldek feltörésével és külhoni maggal való beültetésével folytatta a munkát, amelynek ebbéli eredetisége és újdonsága mellett talán még szembetűnőbb vonása a kutatás, az elemzés komplexitása. A tanulmány egészén végigvonul a mű címét adó „névjog és szólásszabadság" relációja, vagy a magánszférához való jog és az alapjogok között kitüntetett helyet elfoglaló szólásszabadság kollíziója, amely áthidalhatatlan szakadékot mutat a „vén Európa" és az alig pár száz éves tengerentúli jogrendszerek között. Az összefüggések egyedülálló gazdagságából elemzi a szerző a privát szférához való személyiségi jog - és ezen belül a névjog - magánjogi, valamint a szólásszabadsághoz való jog alkotmányos dogmatikáját a különböző jogrendszerekben - a legmagasabb szintű összehasonlító jogi módszerrel -, a jogalkalmazási gyakorlatban manifesztálódó prioritásokat, a közszereplők jogállását és gyengébb jogvédelmét, a személyek életképének a jog általi oltalmazását, a személyiségi jogok és az alkotói szabadság kollízióját. Az előszó írója ezen összefüggésben hadd idézze fel a dolgozatban felhozott jogesetek mellett az 1910. évi európai leading case-t, az „amusable" precedenst, Artemus Jones esetét, akiről mint az angol „middle class" egy prominens típusáról - azonban mint kitalált, fiktív személyről - a sérelmezett újságcikk egy francia tengerparti kaland bemutatásával diffamáló tényeket közölt. Kétség sem fért hozzá, hogy