Három István, három nemzeti ünnep, három példakép [antikvár]

TRIUMVIRÁTUS TRIPARTITUM TRIPTICHON Előszó négy István apropóján „Ámbár a Hármaskönyv többször - már a XVI. század első éveiben is - törvényként (decretum) soroltatott fel és szokásjogként számított, formailag a törvény rangját soha nem érte el." Bónis György Ezer év kacskaringós történetét három személy munkásságával felidézni épp annyira merész, mint amennyire kockázatos vállalkozás. Különösen, ha a triumvirátus olyan - a maguk korában - eltérő státusú és habitusú figurákból áll össze, mint Szent István, Széchenyi István és Bibó István. A kötet oldalain előre haladva fokozatosan kezd világossá válni, hogy nem a keresztnevük azonossága - druszaságuk - inspirálta „összeboronálásukat". Mindegyikük portréja azonos szerkesztési rendben kínálja a velük való megismerkedést egy közös vonatkoztatási pont tengelyvonalában: a magyar alkotmányos rend formálódásábanjátszott szerepük alapján. Mivel azonban egyikőjük sem volt „egydimenziós ember", a kötet műfaji és szerkesztési tagolással törekszik távolítani ettől a fősodor-monotonitástól. Egészen a meghivatkozottak és a szerző-szerkesz-tő, Kukorelli velük való „személyes nexusáig" elkanyarodva. Merthogy ő a negyedik István e történeti és történet-konstituálásban.„A történeti folyamatok bensőségességének megismerése" - mondhatná a szociológusok első generációjához tartozó Georg Simmel, ha a nagy kékség valamelyik szegletében száz éve rejtőzködve a most kézben tartott kiadvány elé kerülne. A szerző az historikus elemzést minden esetben perszonalizálja: hogyan ismerkedett meg„személyesen" választott történelmi figuráival, mielőtt még munkásságuk tudósi-tanári tevékenysége részévé vált volna. Szent István megkerülhetetlenüljött szembe vele, s azokkal, akik pannonhalmi diákok lettek. Széchenyi meg ennél is közvetlenebbül adta magát: a beneficiuma környékén születettek, cseperedettek sokaságának nem csupán elődje, hanem „földije" is volt - maradt. Fenti okból talán igazodni illik a személyesebb hangú közelítéshez. Az elmúlt század ötvenes-hatvanas éveiben már bejáratott hatalmi arroganciával repesztgette ugyan az államszocialista kurzus a társadalmi létezés tradicio-