Hiénák és sakálok [antikvár]

Előszó Igen tisztelt olvasóim, talán csalódást fogok okozni, mert e könyv nem tartalmaz Grimm-meséket. De olyasmit meg fog említeni, sőt bizonyítékokat fog felsorolni, ami az emberiség legszörnyűbb, legpiszkosabb, legvisszataszítóbb, legembertelenebb bűnét, a nincstelen, a földi pokolból, szibériai és magyarországi haláltáborokból megszabadult nyomorultak újabb meglopását adja az olvasó tudtára. Bár az az elmélet, hogy az életben történt gazdasági és politikai események túlhaladják az írók mindennapi fantáziáját és néha olyat is produkálnak, melyek meghaladják az ember képzelő tehetségét, arról most, e könyvben megfognak győződni. A fantázia által létrehozható dolgoknak csak az anyagiak szabnak határt, mondják az évszázad gondolkodói. E könyvben szereplő, ma is élő személyeknek az anyagiak - melyet az állam adott kezükbe » nem okoztak problémát álmaik megvalósításában. De, hogy az állam honnan vette és miért adta e lehetőséget kezükbe, azt a lapok oldalairól és a következő rövid ismertetésből is megtudhatják. Tudom, hogy önök is átélték a II. világháború utáni úgynevezett felszabadulást. Önök is átélték azokat az éjszakákat, mikor rettegve figyelték, hogy nem szólal-e meg a csöngő, mely a magyar GPU, vagy ismertebb nevén az ÁVÓ jöttét bizonyította. Önöknek talán nem is volt tudomása, hogy ebben a kezdeti időben azok jóvoltából, akik ma a személyesen, vagy éppen leszármazottaik a parlament padjait koptatják, tízezrével küldték a magyar fiatalokat a GPU fegyverei elé, hogy a fal mellett végezzék reményteljes fiatal éltüket. Szerencsésebb esetben 25 évi kényszermunkára változott a halálos ítélet, melyet Szibéria hómezőin létrehozott haláltáborokban kellett letölteni, ahol munkában eltöltött havi 360 óra után éhen, a kegyetlen idő, vagy a hajcsárok korbácsainak ütései után végezték be földi pályafutásukat. Az elhurcoltaknak alig tíz százaléka érkezett vissza szeretteihez, szüleihez. A magyar ÁVÓ fogadta a hazatérők egy részét, újabb hazai börtönökben letöltendő hosszabb-rövidebb benntartással. Az itthoni újabb megpróbáltatásokról most nem kívánok beszélni, mert ezekről már több könyv is megjelent, nevemmel fémjelezve. Közben valamit, nem sokat, de mégis valamit fordult a világ. Az első időben senki még emlékezni sem akart azokról az idős, Szibériában és Recsken megtört, igen beteg emberekről, akik még éltek, kegyelemkenyéren, a közben megérkezett úgynevezett szabadságban. Talán idő sem volt rájuk figyelni, mert mindenki ellenállóként tüntette fel magát, mint aki belülről rágta a kommunizmus épületének Pilléreit, egészen az összeomlásig. Ezek a személyek nem voltak hajlandók visszatekinteni a múltba, önmagukba, vagy volt íróasztaluk fiókjaiba nézni, ahol még azon áruló levelek lapultak, melyek egy-egy fiatal halálos ítéletének végrehajtására adtak