Szent György védelmében [antikvár]

ELŐSZÓ A hivatalban lévő és a korábbi országos rendőrfőkapitányok baráti vacsoráját már évek óta megrendezzük. Első alkalommal Orbán Péter hívta meg elődeit a hagyományt teremtő találkozóra, ahol felidézték a közös munka emlékeit, és beszélgettek a jövő rendőrségéről. Több alkalommal magam is résztvevője voltam a programnak. Köszönhettem ezt annak, hogy a nyolc országos főkapitány közül néggyel (Pintér Sándor, Orbán Péter, Salgó László, Bene László) közvetlenül együtt dolgoztam, és éveken át napi munkakapcsolatom volt Túrós Andrással is, amikor az Országos Rendőr-főkapitányság közbiztonsági főigazgatói beosztását töltötte be. Részese voltam azon események többségének, amelyek a beszélgetéseken felmerültek, sőt bizonyos esetekben - és kérem ezt senki ne tekintse szerény-telenségnek - én voltam vagy lehettem az, aki a történések szálai közül néhányat összekötött. Természetesen nem lennék őszinte akkor, ha azt állítanám vagy azt sugallnám, hogy mindig, mindenről tudtam, vagy engem mindig, minden döntés előkészítésébe és végrehajtásába bevontak, mert ez nem így volt, de valamennyien bíztak bennem, számítottak munkámra. A 2004 novemberében tartott találkozóra már azzal a szándékkal mentem, hogy az ott elhangzó gondolatok nem veszhetnek el. Nem veszhetnek el, mert rendkívül tanulságosak, legtöbbjük még ma is hasznosítható; de nem veszhetnek el azért sem, mert ez a mi sorsunk, a múltunk, amelyet szeretnénk megértetni és elfogadtatni a következő generációkkal. Nem volt könnyű megtalálni azt a megoldást, amely mindenkinek és valamennyi jelen körülménynek megfelel. Először arra gondoltam, hogy összeállítom a 2004. évi találkozó beszélgetéseinek szerkesztett változatát, majd interjút kérek valamennyi főkapitánytól. A vacsora baráti, olykor meghitt hangulata azonban lehetetlenné tette az ott elhangzottak pontos visszaadását. Maradnak az interjúk - gondoltam -, de ennek hivatalos jellege miatt nem örültem. Aztán itt kedvező változás történt, mert a négyszemközti találkozások egyáltalán nem hasonlítottak egy klasszikus újságírói interjúhoz. Nem is hason-h'thattak, hiszen nem két idegen ült egymással szemben, hanem két olyan ember, akiket közös élmények, események, ismerősök fűztek össze, akik beszélgetni tudtak egymással. Természetesnek tartottam és megértettem, hogy a főkapitányok nem kívánnak memoárokat lediktálni, és nem kívánnak részletes értékeléseket adni a közelmúlt eseményeiről vagy felmentésük sajátos körülményeiről. Olyan