Társadalombiztosítási és bérügyi kalauz 2019. [antikvár]

1. A MAGYAR KÖTELEZŐ TÁRSADALOMBIZTOSÍTÁS KIALAKULÁSÁNAK ELŐZMÉNYEI Az alkalmazottak biztosítása először a bányamunkások önsegélyezéséből állt. Az erre vonatkozó legrégebbi írásos emlék a 12. századból származik. Abányászat veszélyessége miatt fejlödtetett ki az egymás támogatását célzó szövetkezés. Már a 15. században találkozunk a bányatársláda rendszerével, ami a munkaadó és a bányamunkások önkéntes elhatározásából létesült. Kezelője önkormányzati alapon a bányászlegénység. Bevétele a vállalt kötelezettség alapján a munkásoktól levont járulék és a munkaadói hozzájárulás. Az első bányatársláda 1496-ban alakult Thurzó János bányájában, 1778-ban udvari kamarai rendelet rendelkezett a kincstári bányatársulati társládák létesítésére. Érdekessége, hogy a magyarországi és az ausztriai kincstári bányatársládáknál a befizetett járulék ellenében - a viszonosság alapján - kölcsönösen fizettek nyugbért olyan munkásoknak, akik mindkét állam területén munkát végeztek. Egy 1854-es császári nyílt parancs Magyarországra is kiterjesztette az osztrák bányatörvény hatályát, és ezt az 1861. évi országbírói értekezlet, valamint az 1869. évi március 30-án kiadott igazságügy miniszteri rendelet is fenntartotta. Ez a törvény minden földbirtokos kötelességévé tette, hogy a bányászatban, valamint a kohászatban dolgozó mimkásaik és azok hozzátartozói megsegítésére társpénztárt alapítson. Régi jogforrásokban az ipari és a mezőgazdasági munkások segélyezésére vonatkozó rendelkezéseket azonban nem lehet találni. Az első, a munkások betegségére vonatkozó biztosítást az 1884. XVII. törvénycikk, az ipartörvény szabályozza. A segélypénztárba való belépés kötelező volt, a munkások járulékot, az iparosok hozzájárulás fizettek. Néhány neves segélyegylet: 1846-ban alakult meg a Budapesti Kereskedelmi Nyugdíj- és Betegápoló Egyesület, 1848-ban pedig a Magyarországi Könyvnyomdászok és Betűöntők Segélyező Egyesülete. Az 1867. évi kiegyezést követően a beindult gazdasági fellendülés a munkásság létszámának jelentős emelkedését vonta maga után. Németországban 1883-ban betegség esetére kötelező egészségbiztosítást, 1884-ben baleset esetére kötelező balesetbiztosítást vezettek be. Erre a mintára a Monarchiában is életbe léptették a kötelező betegségbiztosítás rendszerét. Magyarországon az első - Baross Gábor kereskedelemügyi miniszter által beterjesztett - kötelező betegségbiztosításról szóló törvényjavaslatot a főrendiház elfogadta, az 1891. évi XIV törvénycikk 1891. április 14-én kihirdetésre került, és 1892. április l-jén lépett hatályba. Atörvény a védett személyek két csoportját határozta meg: a kötelező védelem alá esőket és az önkénteseket. Kötelező védelem alá esők: az ipartörvény hatálya alá tartozó vállalatoknál foglalkoztatottak, a bányákban, a kohókban, a nagyobb építkezéseken, a vasúti üzemeknél és azok gyáraiban, a postánál, a távbeszélőnél, a hajózásban, illetve a hajóépítésben, a fuvarozásban, a szállítmányozásban, a raktározásban nyolc napnál hosszabb ideig foglalkoztatottak, feltéve, hogy napi bérük nem haladja meg a 4 forintot. Önkéntes tag lehetett minden olyan személy: • aki nyolc napnál rövidebb ideig volt foglalkoztatott; • napi 4 forintnál többet keresett, a háziiparban foglalkoztatták; • önálló iparosként dolgozott; • a mezőgazdasági vállalatok vezetői és munkásai, valamint a felsoroltak családtagjai.