Új honfoglalás [antikvár]

A mi korunkat méltán nevezik szociális századnak, mert a testi munkájukból él néprétegek folyton erősödő eredményes küzdelmét tünteti föl politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális téren egyaránt. Az első, de különösen a második világháború nyomán a dolgozók milliói arra a meggyőződésre jutottak, hogy a XVIII. és a XIX. században kivívott politikai egyenlőség nem sokat változtatott társadalmi és gazdasági helyzetükön. A szabadság viszont fölébresztette bennük a politikai hatalom megszerzésének vágyát, hogy alkotmányos úton szüntessék meg egyenlőtlen szociális és gazdasági helyzetüket. Ha azonban az állami- és társadalmi érdekhatalmak különböző törvénysértésekkel és politikai fogásokkal kilátástalanná teszik a föltörekvő népréteg számára az egyenlőtlenség megszüntetésére irányuló, de alkotmányos eszközökkel folytatott küzdelmet, a kisemmizettek könnyen a fönnálló rend ellen fordulhatnak s a nemzet kettéhasad. Ebben az esetben megszűnik az egészséges kormányzás alapjául szolgáló alkotmányhűségben megnyilvánuló felfogásegység és a szociális egyneműség tömegtudata, s az osztályharcok, valamint az érdekellentétek kiegyenlítésére irányuló küzdelmek többé nem az uralmon lévők politikai akaratával összekapcsoltan jelentkeznek, hanem a fönnálló renddel és rendszerrel szemben, végső esetben forradalmi úton.