70kedés [antikvár]

Pécsi Művészeti Gimnáziumban - mint ahogy szinte valamennyien az osztályból - én is nagy festő akartam lenni. Nem is gondolkodtam más pályán, hivatáson. A művészetben nem a hírnév, a pénz, a halhatatlanság volt a csábító, hanem az alkotás folyamata. Munka közben minden kicsivé, érdektelenné, talmivá vált körülöttem, csak a készülő mű volt a fontos, és mindaz ami bennem annak létrejöttét szolgálta. Amikor elkezdtem egy új képet festeni, rajzolni, rézbe karcolni vagy fába metszeni, soha nem gondolkodtam azon, mit is ábrázoljon a kép. Nem törtem a fejem milyen technikával és stílusban kezdjem el, csak azt tudtam milyen érzést szeretnék magamban felfedezni, amikor a kész művet a falnak támasztva leülök eléje és elmerülök benne. Addig folytattam a képet, míg a kezdeti álomkép nem találkozott bennem a kész művel. És ha ez sikerült, egy fikarcnyit sem érdekelt, tetszik-e valakinek vagy nem. Ha sikerült, igazán már maga a kép sem nagyon érdekelt. Ha a fa lángra gyúlt, és a láng meleget, fényt adott, kit érdekel már utólag mi történt a fával. Nekem a készülő mű volt az égő fahasáb és a meleg, a fény az alkotás maga. Szerettem ezeket az intim pillanatokat, amelybe senkit, még a családomat sem engedtem be. Itt egyedül lehettem, örülhettem és szenvedhettem, újra és újra legyőzhettem magam és belebukhattam ebbe a győzelembe. Száraz kóró, hogy irigyellek, nedvtelen tested büszke halódásban egyenesen áll a fénylő napsugárban. Halott büszkeség ez, halott képmutatás! S a kóróra mégis irigy voltam, én, ki erőtől duzzadt testtel mélyen meghajoltam!^ ^ a főiskolai években írtam, amikor négy évig nem rajzoltam, de ezen a résen így folyt ki belőlem a felgyülemlett közölnivaló. Sok verset, novellát, kisregényt és színdarabot írtam ezalatt. Később néhány kivételével mind elveszett, ahogy az első kiállításom képeinek nagy része is.