A Kiegyezéstől Trianonig [antikvár]

A REGIONÁLIS MODERNIZACIO FOGALMA a) A regionális modernizáció témája mint ötlet a 60-as évek végén, a 70-es évek elején vetődött fel, amikor egy kisebb kutatócsoporttal Debrecen iparának történetét kezdtük vizsgálni. Szükségesnek látszott az összehasonlítás 10-15 erdélyi, bánáti és tiszántúli város iparfejlődésével. Ezeket a munkákat, részben önmagunk igazolására is el kellett végeznünk, hisz az így feltárt összehasonlító adatok valószínűsítették saját, Debrecenre vonatkozó számításainkat is. Mindebből a 70-es évek közepére egy kötet született (1). Ezután az egyetemi évek alatt összeszokott munkatársak új kutatási témákba kezdtek. Az egyik lehetséges továbblépés a keleti régiók komplex gazdaság- és társadalomtörténeti elemzése lehetett. Az évek során számos nehézség keletkezett a tárgyalt régiók vizsgálatakor Előzetes feltétezésünk, hogy a keleti régiók néhány teriilet kivételével az ország megkésettebb, fejletlenebb vidékei lehetnének, nem teljesen igazolódott. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a külföldi tőke teremtette „tőkés szigetek (Hunyad, Krassó-Szörény) mellett akár Erdély, akár Bánát vagy a Tiszántúl néhány fontosabb városi körzete sajátos bekapcsolódási szektorokat volt képes kialakítani -, sokszor döntően a belső felhalmozódás talaján - kisebb-nagyobb idegen tőke bevonásával. Önálló színekkel, bekapcsolódási szektorokkal jelentkezett a nemzetgazdaság palettáján például a szászok lakta Szeben-vidék, az erdők övezete, dús természeti kincsekkel megáldott Székelyföld, vagy a végeláthatatlan búzamezők tiszántúli, bánsági világa. Más-más színek, más-más modernizációs hajlam, más-más bekapcsolódási szektor jellemezte e vidékeket. Az egyesülő nemzetgazdaságba Krassó-Szörény és Hunyad vidéke vas- és fémiparával, Erdély számos területe bányászatával és faiparával, míg a Tiszántúl és a Bánát élelmiszer-, később élvezeti iparával kapcsolódott be. Nem tagadhatjuk ugyanakkor az ún. belső perifériák létezését. A főleg nemzetiségek lakta peremvidéki vármegyéket a múlt század végéig sem érintette a modernizáció, s az idő valóban „kacagó szélként" suhant el Ugo-csa, Fogaras vagy a székelyföldi vármegyék egyike-másika felett. E területeken nem csinált vihart a külső tőke, de a belső akkumuláció sem, sértetlenül élték a tőkés érában is tradicionális viszonyokkal átitatott életüket. E területen alig-alig hódított teret a kibontakozó kapitalizmus gazdaságot, társadalmat és életfonnál átható láncreakciója. Az elmondottakból is látszik legnagyobb csalódásunk. Viszonylag megfogható, plasztikusabb regionális sajátosságokban reménykedtünk, de a statisztikai régiók és a sajátos fejlődést mutató kisebb területek súlyos ellentmondása tárulkozott fel előttünk. Mindezek ellenére, vagy talán éppen ezért, látjuk értelmét munkánknak. Talán e dolgozat eredményeként is érdekes, izgalmas területe, problematikája tárulhat fel a hazai modernizációnak. 3