A működőtőke-mozgás elméleti és gyakorlati kérdései [antikvár]

Az elmúlt száz év során a világgazdaság motorjának szerepét a külkereskedelemtől egyre inkább a nemzetközi működőtőkeáramlás vette át. Ez a megállapítás nemcsak azért igaz, mert a működőtőke-kivitel több mint kétszer olyan gyors ütemben nőtt az elmúlt negyed évszázad során, mint a termékek és javak külkereskedelme vagy a világ összes nemzeti jövedelme, hanem azért is, mert a működőtőke-behozatal igen fontos eszközévé vált az elmaradott perifériaországok felzárkózási törekvéseinek is. A gazdasági fejlődésben elmaradott, a gazdasági fejlődés felgyorsításához szükséges tőkének, technológiának és vállalkozói-vállalatvezetési ismereteknek és képességeknek híjával levő, a mindinkább egységesedő világgazdasági rendszer perifériájára szorult országokban az államilag vezérelt, erőltetett belső erőfoirás-felhal-mozáson vagy hasonlóképpen államilag szervezett külföldi hitelfelvételen alapuló szocialista felzárkózási kísérlet kudarca után a 20. század végén a döntéshozók egyre inkább úgy látják, hogy a felzárkózásnak csupán egyetlen útja áll nyitva, nevezetesen a külföldi működőtőke minél nagyobb méretű importja. Ezen országok vezető közgazdászai és társadalomtudósai - kevés kivétellel - egyetértenek abban, hogy e tőkeimport révén nemcsak a hiányzó tőke, valamint technológia és szakismeret pótolható, hanem lehetőség nyílik a domináns gazdasági régiókba, illetve tágabban, a fejlett országok világgazdasági rendszerébe való integrálódásra is. Ez a gondolatmenet nem történelmi előzmények nélkül való. A közép-kelet-európai országok már a múlt század végén megkísérelték az utolérés, a gazdasági felzárkózás, a rostow-i értelemben vett „nekilendülés", „take-off" érdekében a külföldi működőtőke-importot felhasználni tőkehiányuk pótlására, vala-