Emberi potenciál mint tőke [antikvár]

Borítója kopottas.
Hogyan működik egy társadalmi rendszer, amikor gazdasági működése nem független többé a benne ténykedő emberek pszichikus működésétől? A könyv azzal a válasszal foglalkozik, amelyet a XX. századi második modernizáció ad erre a kérdésre: amiképp a modernizáció XVIII-XIX. századi első szakaszában a működés anyagi feltételeit maga a rendszer termeli, a XX. században termelni kezdik a működés emberi feltételeit is. Ugyanazzal a számítással, mint amilyennel az anyagi termelést is végzik: hogy a lehető legkisebb ráfordítással olyan tőke képződjék a tulajdonosánál, amelynek a továbbiakban a lehető legnagyobb hozama lesz. A könyv bemutatja, hogy a két kérdést - ki eszközli a ráfordítást és ki a haszonélvező - hogyan teszi fatálissá a harmadik: ki az emberi tőke tulajdonosa? Az ezzel kapcsolatos dilemma: minél magasabban kvalifikált emberi potenciálról van szó, annál nagyobb tőke lekötését igényli a gyártása, másfelől annál nagyobb autonómiát az üzemeltetése. így amikor a gyártás feltételét javítja, hogy az állam a humán fejlesztéshez biztosítja a forrásokat, ugyanakkor az üzemeltetés feltételét rontja, hogy ennek érdekében az emberi tőkét a maga tulajdonaként kezeli. Ennek a dilemmának a szemszögéből tárgyalja a könyv zárófejezete a „létezett szocializmus" rendszerét mint olyan nagyüzemet, amely emberi tőkével való gazdálkodásra képződött - amelynek vesztét is ez okozta.