Európai Szemle 1994. nyár [antikvár]

-HELLER ÁGNES Az Ovilág és az Újvilág párbeszéde i. Amikor a 18. század végén a szabadság jegyében örök hűséget esküdött egymásnak a két világ - aminek legékesebb dokumentuma a „két világ hőse", de Lafayette márki életrajza- a mézeshetek nagyon rövid ideig tartottak. Közvetlenül a forradalom korszaka után az északi félteke politikai (és főleg kulturális) életének főszereplői az Atlanti-óceán két partján párbeszédbe kezdtek; ez a dialógus azonban kezdettől végig alapjaiban félresikerült. A Másikról szóló színvonalas, fogékony és stimuláló olvasmányok, mint amilyen például Tocqueville Amerikai demokráciája, végig inkább kivételnek, mint szabálynak számítottak. Olykor arról volt szó, hogy az idegen valamilyen sajátságos értelmezésben éppen azt tette magáévá, ami a másikban a legrosszabb, de legalábbis mélyen problematikus volt (példa rá az egyik oldalon T. S. Eliot csodálata az arisztokratikus színezetű brit osztályrendszer iránt, vagy az, ahogyan Ezra Pound esztétikailag belehabarodott az olasz fasizmusba, a másik oldalon pedig az, ahogyan Hannah Arendt kritikátlanul ünnepelte a közvetlen körzeti demokráciát a miatt az állítólagos „erénye" miatt, hogy nem vesz tudomást a szociális kérdésről). Más esetekben arról volt szó, hogy már a beállítás premisszáit is szilárd és nyilvánvaló előítéletek torzították el (ilyen volt az európai ügyek izolacionista látásmódja Amerikában az egyik oldalról, és a másikról Simoné de Beauvoir útinaplója, a standard baloldali Amerika-ellenességnek ez a kézikönyve). Akármi volt is azonban az alapja, az elemző megközelítés mindenütt süket fülekre talált, éspedig szükségszerűen. A félreértés integráns része az értelmezésnek; ámde két különböző válfaja van. Az egyik arra ösztökéli az értelmezőt, hogy tovább dolgozzon a szövegen, előre hajtja a „teljes megértés" vagy a „komplett igazság" felé (amely a hermeneutikában mindig is kantiánus konstitutív eszme marad, sohasem lesz beteljesült tett). A másik egyszerűen elzárja az olvasó útját a szöveghez, mert az értelmezésben rejlő előítéletből vagy az olvasó lustaságából fakad. A második típushoz tartozó két, pontosan felismerhető és kölcsönösen ható félreértés torzította el az „Európa-Amerika dialógust" kezdettől fogva. Az első a „nyugati kultúra" fogalmának félremagyarázásában gyökerezett. Amikor a kontinentális Európa paradigmatikus jelentőségű alakjai, Stendhaltól Adornóig (olyan kiábrándult amerikaiak támogatása ellenére, mint például Henry James) nem tudták rányomni saját kultúrbélye- FEHÉR FERENC 3