Gazdasági és társadalmi változások a török hódítás árnyékában [antikvár]

Részlet: Bomló Magyarország A Magyar Királyság az 1520-as évektől fogva az akkori világ két legerősebb hatalma: a Török és a Habsburg Birodalom közé ékelődött. 1526-ban és a rá következő években nemcsak egyik hadseregét és néhány erősségét veszítette el, hanem egyben azt a küzdelmet is, amelyet előbb a balkáni török előrenyomulás feltartóztatása érdekében, majd "csupán" saját határai védelmében százötven esztendeje vívott. Szinte a mohácsi vereség pillanatában megkezdődött hadszervezetének és területi egységének felbomlása, s elvesztette önálló nemzetközi cselekvőképességének java részét is. A sorság igazán meghatározó lépésekről immár nem annyira Budán, hanem egyre inkább Toledóban, majd Bécsben, illetve Isztambulban döntöttek. (Mint látni fogjuk, leginkább az utóbbiban.) 1541-ben aztán I. Szulejmán szultán - megalázó külsőségek közepette - betelepedett a magyar királyok székvárosába, s azt a magyar bábállamot, amely az előző másfél évtizedben - igaz, sokszor vezetőinek akarata ellenére - oly sok szolgálatot tett neki, egyszerűen "áttolta" a Királyság legkeletibb részébe. A Szapolyai-dinasztia végkielégítésére létrehozott, korábban sohasem létezett új államalakulatot később Erdélyi Fejedelemségnek nevezzük, 1556 előtt, Makkai László után, célszerűbb Keleti Magyar Királyságnak mondani. A szultán valószínűleg ennek sem szánt nagyobb jövőt, mint az elkülönített hűbérként Petrovics Péternek adományozott Temesköznek. Bár az utóbbinak sorsából - amelyet 1552-ben kebeleztek be a hódítók - alkalmasint azt a következtetést is levonhatnók, hogy a Királyhágón túli tartománynak eleve a szomszédos román vajdaságokhoz hasonló, szigorúan ellenőrzött, függő státust szántak Isztambulban (Legfeljebb nem akkora belső önállósággal és időnkénti külső mozgásszabadsággal, mint amennyit Erdély fejedelmei az idők folyamán maguknak és országuknak kiküzdöttek.)