Hat évtized az agrárközgazdaságtan szolgálatában [antikvár]

ElőszóA Budapesti Corvinus Egyetem főépületének második emeletén, az Agrárközgazdasági és Vidékfejlesztési Tanszék 228-as szobájának ablakán beáramlik a kora délutáni nap fénye és két embert talál ott: Csáki Csabát, a világhírű agrárközgazdászt és engem. Ott ülünk egymás mellett, a számítógép előtt és két kávé mellett beszélgetünk. Hosszan, sokat, mindenről: szakmáról, tudományról, erkölcsről, karrierről, családról. Ez a kép bennem a legerősebb, ha Csáki Csabára gondolok.Habár a fia lehetnék és habár a kettőnk karrierje, tudása és tapasztalata között felfoghatatlan a különbség, mégis nagyon hamar megtaláltuk a közös hangot 2005-től, mióta a Tanszéken először találkoztam vele PhD hallgatóként. Azóta rengeteg projektben vettünk részt közösen, számos cikket irtunk, jelentéseket vagy kritikákat fogalmaztunk és utaztunk a világ minden tájára. Mára azt hiszem, nyugodtan mondhatom, azon kevesek közé tartozom, akik kollégaként talán legjobban ismerik Csáki Csabát. Igazi barátság alakult ki köztünk, ami ritkaság szakmai berkekben, de én talán az összes címe, elismerése, érdeme és tulajdonsága között mindig azt becsültem a legjobban benne, hogy ember tudott maradni. Felsorolni is nehéz szakmai sikereit, érdemeit, de ő ezekkel sosem kérkedett, nem felejtette el Túrkevét, nem felejtette el, honnan jött. Én mindig nagyon szerencsésnek éreztem magam, hogy ennyire közelről megismerhettem egy ilyen nagy kaliberű szakembert, rektort, akadémikust, a Világbank vezető tanácsadóját, a Monetáris Tanács tagját, az IFPRI felügyelőbizottságának tagját, Széchenyi-díjas tudóst, de elsősorban embert.