Közgazdasági Szemle 1971. július-december (fél évfolyam) [antikvár]

VÉGVATíJ JENŐ: Bérarányok az iparban Egy-egy időszak bérpolitikájának kialakításakor, vagy az érvényes bérarányok elemzését végezve, jellegét tekintve ugyanazzal a problémával kerülünk szembe, mint általában a népgazdasági arányok vizsgálata alkalmával: ismerjük — általánosan megfogalmazva — a gazdasági törvények követelményeit, de nem tudjuk, hogy ezeket a követelményeket milyen konkrét arányok elégítik ki. A vizsgált kérdésre vonatkoztatva: nem, vagy csak megközelítőleg tudjuk, hogy milyen bérarányok esetén beszélhetünk „arányos" bérekről. Az nyilvánvaló, hogy nincsenek bármilyen helyzetben egyformán helyes bérarányok. Ezeknek az arányoknak változniuk, a bérpolitikának pedig alkalmazkodnia kell a gazdaságpolitika stratégiai és taktikai célkitűzéseihez, s a munkaerőpiac változásaihoz. Az alkalmazkodás, a bérek egy-egy időszakban érvényesülő arányainak kérdése gyakran kerül (legutóbb a gazdaságirányítás reformját követően) éles viták középpontjába. A népgazdasági arányok egy része a társadalmi berendezkedés szempontjából ,,semleges". A bérarányok esetében azonban, mivel ezekben termelési viszonyok is kifejeződnek, ilyen semlegesség nincs. A tőkésországokban a bérből és fizetésből élők bérarányai nem függetlenek az osztály viszony októl (és az osztály-erőviszonyoktól, a bérharcoktól sem). Ezek a viszonyok a miénktől eltérő munkás-alkalmazotti bérarányokban, s bizonyos rétegek — elsősorban a profitérdekeket közvetlenül szolgáló vezetők — magas kereseti-jövedelmi színvonalában, általában pedig nagy béregyenlőtlenségekben nyilvánulnak meg. A bérarányok alakulásának a társadalmi különbségek ellenére is van egy hosszú távon érvényesülő „semleges" tendenciája. Ez a kiegyenlítődés, a héregyenlőtlenségek csökkenésének irányzata. Részletes statisztikai tényanyag helyett talán elegendő, ha egy francia szerzőre* hivatkozom, aki szerint Franciaországban egy államtanácsos keresete 1840-ben 50, ma pedig 6 bányász keresetével egyenlő. Egy minisztériumi főosztályvezető fizetése 1870-ben hétszer, jelenleg négyszer annyi, mint egy kezdő előadóé. Közeledett egymáshoz a szak- és segédmunkások, a férfi- és a nőmunkások átlagkeresete is. A kiegyenlítődési tendencia gazdasági alapja a termelőerők fejlődése. A munkaeszközök és munkatárgyak műszaki színvonalának emelkedésével változik a munkaerő összetétele, növekszik átlagos műveltségi-kép-zettségi színvonala. Ez a folyamat szüli a munkaerő árában bekövetkező • Jean Fourastié: Les 40 000 heures. Paris, Gonthier 1966. Idézi dr. Kovács Géza „A nagy távlatok és a tervezés" című könyvében. (Közgazdasági és Jogi Kiado, 1970. 147. 1.) 49 Közgazdasági Szemle ^^^