Labourista milliomosok [antikvár]

A „Brit birodalom és társai" részvény társaságban megváltozott a vezetőség összetétele. Winston Churchill trónol Clement Attlee elnöki karosszékében. A harminc labourista méltóság miniszteri dolgozószobáját harminc konzervatív méltóság foglalta el. Amint azt a hagyomány követeli, az alsóházban az uralomra jutott párt képviselői ünnepélyesen átköltöztek tiszteletreméltó vetélytársaik padjaiba. A kormánytábort megtestesítő úriemberek, akik a ház elnökétől jobbra ültek, ismét átmentek a baloldalra és mint „őfelsége ellenzéke" szólalnak fel. Azok a dzsentlmenek, akik szemben ültek és több mint hat évig vártak sorukra, visszatértek régi, megszokott helyükre. Mindkettőjük politikája ugyanaz marad. Elölről kezdődik a játék. Az angol képviselők választékos nyelvén ,,lóváltásnak" nevezik ezt a régi játékot. Az intézmény gazdái néhanapján úgy találják, hogy ki kell cserélni a politikai fogatot. Legelni küldik a kivénhedt gebéket, melyek szégyent vallottak a közönség előtt. Másszínű ügetőket fognak be a hámba. A kordé ugyanabban az irányban döcög. A gyeplő ugyanabban a kézben marad. Harmadszor veszítette el Angliában a Munkáspárt a kormányhatalmat. A konzervatívok újabb támadást indítottak a dolgozók ellen. Ám a vereség korántsem hozza zavarba a munkáspárti vezéreket. Megvan a lehetőségük arra, hogy megszokott dolgukkal foglalkozzanak: „baloldali" agitációt folytassanak az országban és a jobboldali kormánynak szolgáljanak a parlamentben. Ehhez hozzá is fogtak. Attlee, a megbukott volt miniszterelnök, midőn az alsóház első ülésén a konzervatívok programját bírálva, jó prófétaként nyomban kijelentette, hogy ő és barátai támogatják a konzervatív kormány "konstruktív intézkedéseit". A munkáspártiak veresége, amit nyilvánvalóan saját vezéreik politikája készített elő, ismét napirendre tűzi a kérdést: kinek a keze vezeti valójában ezt a pártot, amely mindmáig munkásszervezetnek nevezi magát? Ki áll Attlee és Morrison háta mögött?