Szóvarázs [antikvár]

ElőszóVolt egy diákom, akinek megbetegedett a nagymamája. Azt mondták neki az orvosok, a betegsége rendkívül gyors lefolyású, nagyon rövid időn belül meg fog halni. A szeptembert már nem éri meg. Augusztus közepén, amikor a tanítványommal találkoztam és elmesélte, milyen nagy baj van otthon, annyira meglepődtem, hogy hirtelen semmit sem tudtam reagálni rá. El voltam foglalva más emberekkel, és nem tudtam néhány percnél többet beszélgetni vele. Ugyanakkor nagyon bántott a dolog, mert szerettem volna elmondani neki, hogy biztosat csak múlt időben lehet mondani, és bármennyire sokat tudjanak is az orvosok, vagy bármilyen nagy tapasztalatuk legyen is, a halál idejét nem tudhatják pontosan. Tévedhetnek. Lehet, a nagyi sokkal tovább lesz köztük, mint most gondolják. Azért is tartottam annyira fontosnak mindezt megbeszélni, mert a kislány és az egész családja is imádta a nagymamát, és éreztem, rettegnek a szeptembertől.Telt az idő, de nem tudtam túltenni magam a dolgon. Azzal vigasztalódtam, rövidesen kezdődik a tanítás, és én az első alkalommal el fogom ezt mondani a tanítványomnak. Néhány napon belül azonban kaptam egy üzenetet, amelyben leírta a kislány a szomorú hírt, este rosszul lett a nagymamája, mentőt hívtak hozzá, bevitték a kórházba, de sajnos nem sokkal azután meghalt. Igazuk volt az orvosoknak, tényleg nem érte meg a szeptembert a néni.Otthon is, a munkahelyemen is szóba hoztam a dolgot. Nem titkoltam, mennyire rossz érzésem van azzal kapcsolatban, hogy azt mondták a néninek, a szeptembert már nem éri meg. Általá-