Tájékoztató 1982/5. [antikvár]

Dolmányos István A TANÁCSKÖZTÁRSASÁG — SZOVJET-OROSZORSZÁGRÓL Abból a tükörrendszerbó'l, amivel nagy történelmi fordulóinkat vizsgáljuk, még rendszeresen hiányzik egy alkatrész. Nemhogy tanulmányunk, könyvünk van már arról: mit gondolt a francia közvélemény a magyar 1848-49-r&'l. De egyetlen marxista tanulmányban sem dolgozták fel rendszeresen, hogy miképpen gondolkozott a magyar publikum Párizs tavaszáról. Most érnek be a nagy francia forradalom korszakához kapcsolódó ujabb magyar kutatások, szintén tiszteletet parancsoló eredményekkel, ám egyelőre anélkül, hogy összefoglalóan tükröztetnék a magyar forrásokban 1789-1793-at. Ha pedig a Tanácsköztársaság bennünket érdeklő korszakát tekintjük, az emiitett egyoldalúság erősebben szökik a szemünkbe. Noha éppen ennek a forradalomnak legbefolyásosabb magyar vezetői jöttek vissza egyenesen az orosz forradalmakból, a Tanácsköztársaság nemzetközi összefüggéseinek körét tekintve inkább a külső méltánylás tényeit sikerült eddig learatni, megtoldva a diplomáciai kapcsolatok adataival. Ezek természetesen hasznos iránjru, fontos és további erőfeszítésekre sarkalló kutatások, de minél több a mondanivalójuk, annál inkább igénylik a szovjet forradalom belső, magyarországi méltánylásának módszeres feldolgozását. Hiszen nemcsak az a lényeges, hogy a világ 1919-ben miként hallgatta "remegve Csepel szózatát" - Madarász Emil akkor irt "Csepel" cimü költeményének szavai -, hanem legalább annyira az is: milyen alapossággal alkotott fogalmat Magyarország a szovjet forradalom kezdeti másfél esztendejéről. Nincs az az elmés történelemtanár, aki olyan jó ellenőrző kérdéseket tudna kitalálni a nagy egyetemestörténeti problémákra, mint a magyar történelem konkrét folyamata. Ha ezt az eleve nem individuális, túlzó büszkélkedésre aligha ösztönző, kollektivisztikusabb tükröztetést is végrehajtjuk, kettős nyereségre teszünk szert: jobban megtanuljuk külsőségektől menten, mélyebben látni a nagy külföldi történelmi vonulatokat, ugyanakkor tényszerübb fogalmat alkothatunk hazai történelemlátásunk eredményeiről és bizony - sokszor napjainkig is kisértő - gyengéiről. Az utóbbiakhoz tartozik például, hogy a Tanácsköztársaság iratainak és dokumentumainak két reprezentatív kötetében (1919. március-augusztus) a névmutatónál hiába keressük az orosz forradalom olyan nagyságának nevét, mint Kalinyin államelnök, noha személyével foglalkozott Tizenkilenc sajtója. A próbát némely más dokumentum kiadvánnyal is megtehetjük, az