Társadalmi és gazdasági érdekérvényesítés a XX. században [antikvár]

IN MEMÓRIÁM GERGELY JENŐ Sokan ismerték, s mindnyájan más-más oldaláról. Egyszerre volt történész, egyetemi tanár, tanszékvezető, a történelemtudományi doktori iskola vezetője, kutatócsoport-vezető, akadémiai köztestületi tag, doktori témavezető, kolléga és barát. Talán túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a huszadik századi magyar történelem egyik legismertebb és legelismertebb kutatója volt. Mindezeken túl, pedig igazi hús-vér ember, aki életét - családja mellett - hivatásának, a kutatásnak és az oktatásnak szentelte. Azon kevesek közé tartozott, akik képesek voltak kívülről tekinteni magukra: a rendszerváltozást követően szembenézni korábbi önmagukkal és beismerni esetleges tévedéseiket. A Tanár Úr iskolát teremtett, és markáns arculatot adott a modern kori magyar egyháztörténet-írásnak. Évtizedes oktatói pályája alatt több tudományos generációt nevelt fel. Számunkra, akik vele dolgozhattunk, több volt, mint tanár és vezető. Valódi iskolát épített maga köré, melybe a nappali tagozatos alapképzős hallgatóktól a már doktori fokozattal rendelkező kutatókon át az egyetemi oktatókig sokan tartoztak. Valódi párbeszéd folyt az általa létrehozott és irányított tudományos műhelyekben, s a disputák során bárki bátran kiállhatott véleményéért - nem a világnézet számított, csupán a nívós szakmai munka. Az értekezletek, megbeszélések a tudományos kérdések elemzése után gyakran alakultak át baráti beszélgetésekké. Jenő - akár egy pohár jó bor mellett - szívesen mesélt: fiatalkoráról, egyetemi éveiről, az egyházi vezetőkről, az egykori tanárokról és kollégákról. Életútja a Pannonhalma közelében fekvő Tényőről indult, itt született 1944. március 10-én. Sosem szégyellte paraszti származását, hisz nem is volt rajta mit szégyellni. A falusi környezethez és az anyaföldhöz való ragaszkodás, a gazdálkodás és kertészkedés szeretete élete végéig elkísérte. A győri Révai Gimnáziumban végzett középiskolai tanulmányait követően az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán szerzett történelem szakos diplomát. Ezt követően 1968-tól élete végéig a legpatinásabb magyar felsőoktatási intézmény oktatója volt. Tudományos pályája során végigjárta a hagyományos egyetemi ranglétrát: 1968-ban tanársegéd, majd a bölcsészdoktori disszertációja megvédését követően 1970-től adjunktus. 1974-ben szerzett kandidátusi fokozatot, melyet követően docenssé léptették elő. Akadémiai doktori értekezését 1991-ben védte meg, s 1992-ben egyetemi tanárrá nevezték ki. Mindeközben az egyetem életében is szerepet vállalt: tagja volt a Bölcsészettudományi Karon a Kari Tanácsnak (1985-1995), a Habilitációs Bizottságnak (1992-2002); majd ezt követően az ELTE BTK Doktori Bizottságának (1997), az egyetem Doktori Tanácsának (1997-2003) és végül az ELTE BTK Tudományos Bizottságának (2002). Munkásságát kollégái is elismerték, így 1995-től az Új- és Legújabbkori (majd későbbi átnevezés után az Új- és Jelenkori) Magyar Történeti Tanszék vezetője lett. Ezt a számára sokszor komoly megterhelést jelentő, de ugyanakkor megbecsülést és elismerést hozó tisztséget egészen 2009 nyaráig töltötte be. Oktatói, nevelői munkásságának beteljesülését jelentette, hogy 1997-től egészen váratlan haláláig ő látta el az Eötvös Loránd Tudományegyetem Történelemtudományok Doktori Iskola vezetését, illetve oroszlánrészt vállalt az Iskola Új- és Jelenkori Magyar Történelem Doktori Programjában is.