Vállalkozásra kényszerítve [antikvár]

I. A TÉMÁRÓL Ahogy az élet más területein, úgy a történettudományban is felgyorsulni látszik az idő. A 19. században vagy a 20. század első felében egy-egy kor vagy téma alapkérdéseiben hosszú évtizedeken át konszenzus uralkodott, a történészek és az érdeklődő olvasók a napvilágra került új és újabb részleteket biztonsággal helyezhették el a jól ismert általános történeti és filozófiai rendszerek keretei között. Az utóbbi fél évszázad történészei azonban mintha egész más világ szülöttei lennének: óriási lele-mérmyel és szinte kéjes örönunel esnek neki minden régi sémának, beidegződésnek, történelmi „közhelynek", s mutatják ki, hogy mindaz, amit a korábbi nemzedékek oly sokáig hittek, csupán látszat vagy félreértés. A modern történészek folytonosan és egyszerre akarják megváltoztatni a múltat, a múltról való gondolkodást, és azokat a fogalmakat, amelyekkel a múltat meg lehet ragadni. Sőt, a posztmodernnek nevezett áramlat odáig jutott, hogy lényegében a megragadás lehetőségét is elvetette, és a történelemmel való foglalkozást részben a szépírói szabadság és lelemény körébe utalta. De még azok is, akik hisznek a hagyományos történettudomány értelmében, sokszor szinte kényszerítve érzik magukat, hogy újabbnál újabb elméletekkel álljanak elő az emberi történelem nagy eseményeinek hitelesebb magyarázata érdekében. Ezért aztán olyan tempóban követik egymást az ún. paradigmaváltások, hogy ember legyen a talpán, aki akár csak nagy vonalakban is követni képes a nemzetközi történészvitákat (különösen, ha az illető olyan specialista, aki csupán használható ötletekért, módszerekért vagy modellekért néz szét olyan tájakon, ahol egyébként teljesen idegenül mozog). Az oszmán történetkutatásban például fél évszázadon át keveseknek jutott eszébe megkérdőjelezni azt a Paul Wittek által kifejtett tézist, hogy az oszmán államot a gáziknak nevezett hitharcosok csapatai vallási elhivatottságból alakították meg. Az 1970-es évek végétől aztán támadások sora indult e felfogás ellen, mígnem a kilencvenes évek elejére nagyjából egyetértés alakult ki abban, hogy Wittek tévedett, és az oszmán állam irü<ább nomád törzsi eredetű. Ám rögvest ezután Cemal Kafadar - korszerűsített formában - ismét életre keltette a régi modellt, és egyik recenzense már el is könyvelte, hogy e munkával a kérdés valószínűleg hosszú időre nyugvópontra jutott. L'error est grand, mondanák a fran- 11