Vidéki térségek: Illúzió vagy esély? [antikvár]

Előszó Aligha van az 1989 utáni posztszocialista térségben ellentr mondásosabb jelenség, mint a falu, a rurális térség világa. Akik benne élnek, azok ma még minden kétséget kizáróan „gyenge" társadalmi szereplők. Az itt élők többségének anyagi ereje csekély, iskolázottsága alacsony vagy közepes, kapcsolatrendszere többnyire a mindennap beélt, közvetlen fizikai téren belül szerveződik, az elvek és szlogenek szintjén a piacgazdaság és a demokratikus társadalmi berendezkedés híve, de közben azt tartaná jónak, ha az állam vagy valaki más mindenkinek stabil munkahelyet és elfogadható jövedelmet biztosítana. Akik döntéshozóként, szakértőként a rurális térségekről beszélnek vagy ezekkel a térségekkel törődnek, azok szeretnének „erős" társadalmi szereplőnek látszani. Komolyan veszik azt az elvet, hogy a rurális térség helyi szereplőinek kézbe keU venniük saját sorsukat. El keU hagyniuk sok évtized ilatt begyakorolt passzív társadalmi szerepeiket, és kezdeményezőkké keU válniuk. El kell sajátítaniuk a helyi fejlesztés szemléletét és gyakorlatát, képesnek keU lenniük a forrásbevonáshoz feltété lenül szükséges önrész előállítására, s nem utolsósorban azonosulniuk kell azzal a térséggel, amelyben élnek, így erősítve vagy éppen létrehozva annak identitását. Magyarán: a vidéki térségek társadalmának gyökeresen át kell alakulnia, meg kell változnia. Nem elegendő az utak építése, nem elegendő a közművesítés, az információs szupersztrádára való fellépés biztosítása,