Divat a jó modor [antikvár]

Előszó „Viselkedj illedelmesen!" - kora gyerekkorunktól halljuk ezt a figyelmeztetést, amit vagy megfogadunk, vagy sem. A következmények ismertek: dicséret vagy szidás. így hát az „Evés közben nem beszélünk!" intelem, a jutalmul kapott puszik és ölelések, valamint a követendő példák és minták hamar megtanítják a gyereket arra, milyen viselkedést vár tőle a család. A külvilágtól, a tágabb környezettől azonban nem minden visszajelzés pozitív. Rettenetes kudarcként éli meg az ember, ha mások - lekezelő hangnemben - úgy nyilatkoznak róla, hogy „nem volt gyerekszobája". Amint a gyermek kilép a „gyerekszobából", bizony gyakran tapasztalja, hogy az otthon elsajátított viselkedés nincs teljesen összhangban mások elvárásaival. így akaratlanul is el kell gondolkodnia, hogy melyik minta a jobb. Illem vonatkozásában le-het-e egyáltalán a „jó" vagy a „jobb" fogalmakat használni? Nem kellene inkább „helyes" vagy „korrekt" magatartásról beszélnünk? És egyáltalán mihez kell tartani magunkat? Kié a döntés joga? A második világháború felülmúlhatatlan szörnyűségei mellett felborította Európa hagyományos értékrendjét is. Menekültek miUiói vitték és hozták szokásaikat, az otthon maradt túlélők pedig - jobb időkre várva - inkább a ládafiában őrizték mindazt, ami korábban értéknek számított. Groteszk játéknak, sőt durva tréfának tűnt volna, ha az illem nevében bárki is a „halat csak halkéssel" szabályhoz ragaszkodott volna, amikor az ember épphogy csak felhagyott embertársainak gyilkolásával. Ezzel meg is érkeztünk következő témánkhoz, ahhoz a kérdéshez, hogy van-e köze az illemnek, a jó modornak az erkölcs-