Magyar orvoséletrajzi lexikon [antikvár]

Az orvostudomány múltja, a neves orvosok életműve iránti érdeklődés szinte az ókortól kezdve nyomon követhető. A természettudományos gondolkodás meghonosodása a hagyományos, a tapasztalati alapokon nyugvó medicinát „fokozatosan" orvostudománnyá formálta át, és ez az új szemléletű orvostudomány elindítójává vált az orvostörténelem művelésének is. Az orvostörténeti kutatások célja kezdetben a régi orvosi ismeretek maradandó részeinek a kiemelésére, a múlt orvosi gyakorlatának feltárására és elemzésére, az összefüggések megállapítására terjedt ki. Az ilyen jellegű kutatások a 18. században kezdődtek el, születtek meg az első forráskiadványok, kézikönyvek és kritikai kiadások. A kutatások ösztönzői általában az egyetemek voltak, ahol értékes könyvtárak és irattárak, valamint a 19. század közepétől tanszékek és formálódó egyetemi múzeumok álltak az új szaktudomány művelőinek rendelkezésére. A középkor érdeklődése elsősorban a neves orvosok életművére és munkásságuk feltárására korlátozódott, hiszen orvosi Ismereteiket az ókori szerzők műveiből nyerték, vagy azok kiegészítései álltak tanulmányaik középpontjában. Ilyen munka volt például Ibn Abu Oseibia 13. századi kódexe, amelyben a szerző az ó- és középkori görög-római, hindu, arab és keresztény orvosok életútját, munkásságát és kézirataikat ismertette. Hasonló jellegű Giovanni Tortelli genovai orvosnak a munkája is a 15. század közepéről. Az első nyomtatásban megjelent orvostörténeti jellegű orvoséletrajzi lexikon Symporien Champier (1472-1535) Liber de medicinae claris scriptoribus című munkája, amelyben a szerző nemzetenként csoportosítva ismerteti a neves orvosok életútját és munkásságát. Az előbbiektől lényegesen eltérnek Anton van der Linden (1609-1664) De scriptis medicis libri duo (1637), illetve Manuductio in medicinam (1639) című könyvei, hiszen ezekben a munkákban a szerző - az életrajzi adatok mellett - az orvosi gondolkodás fejlődését is figyelemmel kíséri. Az orvostörténeti szakirodalom Daniel Le Clerk (1652-1728) francia orvost tekinti az orvostörténelem mint új szaktudomány megalapozójának. A Genfben működő Le Clerc 1704-ben jelentette meg nyomtatásban Historie de la medicine című alapvető munkáját, amelyben az orvostudomány fejlődését koronként és vallásonként tárgyalja, összefüggéseket keresve az orvosi és a politikai történelem területén. Elsősorban az európai medicina fejlődését követi nyomon, felfedve a kapcsolatokat az ókori népek gyógyító kultúrája, az arab és a keresztény orvostudomány között. Le Clerk hatására sorra jelentek meg a különböző feldolgozások, mi több, megindult az egyetemi orvosképzés történetének a kutatása is. Bár az első „orvostörténészek" még izoláltan fejtették ki tevékenységüket, munkálataik középpontjában már az egyes híres orvosok életútjának feltárása, hatásaik felderítése állt, és ezt az egyes életrajzok és munkásságok adatainak felsorolásában is kifejezésre juttatták..