Színészek, színházak, városok [antikvár]

ELŐSZÓ Kótsi Patkó János erdélyi színész és színigazgató neve nemcsak azért maradt fenn az emlékezetben, mert ő volt az első magyar Hamlet, hanem elsősorban azért, mert kolozsvári direktorként előadásokat tartott társulatának a fejlettebb nemzetek színházi hagyományairól, s először ő foglalta „regulákba" mindazt, amit a színművészeknek a színészetről érdemes tudni. Beköszöntő beszédében ő mondta ki, hogy a „Szín-Játszó sokkal fontosabb a Köz társaságban, mint amiilyennek sokan képzelik. Az ő kezében vágynák a lélek munkáját ébresztő szerek, mellyeket sem a Törvény, sem a Király tekintete mozgásba nem hozhat." Mégis több mint egy évszázadnak kellett eltelnie, hogy állandó színházépületeket emeljenek, s még hosszabb időnek ahhoz, hogy a színészt a társadalom is befogadja. A színházművészet nagykorúvá válását hazánkban nemcsak a színházi alkotók szakosodása, az egyes színházak jól elkülöníthető és felismerhető arculatának megteremtése jelezte, hanem az is, hogy kialakult a színházak, színtársulatok, színjátszó egyének köré felépülő intézményhálózat. Legelőször az érdekvédelmi szervezet, a céhszerű Országos Színészegyesület jött létre 1873-ban. (Csak az léphetett szerződéssel a színi pályára és az alakíthatott társulatot, aki tagja volt a testületnek.) A döntő változást ezt követően a századforduló fellendülése hozta: a magánszínházak létrejöttével a színházak többsége tőkés vállalkozássá vált, s az üzleti siker érdekében széles körű reklámtevékenységet fejtettek ki. Sorra alakultak a képes színházi lapok, a napilapok hasábjain előkelő helyen szerepeltek a színházi bemutatók kritikái, a színészek magánéletét bemutató „híradások". A népszerű előadások legemlékezetesebb jeleneteit képes levelezőlapokon sokszorosították. A színház és a közönség hagyományos kapcsolatát megjelenítő, a súgó által kiadott színházi zsebkönyv továbbfejlesztett válto- zata volt a színészeti, majd művészeti almanach, amely részben a felduzzadt színházi szakmához, részben az ugyancsak tömeges méretűvé vált közönséghez szólt. A fővárosi színházi élet legjelentősebb eseményeinek kronológiája, az ország valamennyi társulatának névsora, az újonnan alapított társulatok ismertetése, a frissen emelt színházépületek bemutatása, az elhunyt művészek nekrológja mellett a színházművészetről szóló színes írásokat, esszéket, színháztörténeti adalékokat és érdekességeket, adattárakat és bibliográfiákat is közöltek ebben a kiadványban. Az adatok tudatos rögzítése és közlése, a színésztársadalom halottairól való megemlékezés, a színházak intézménytörténete, a nagyobb városok színházi kultúrájának és színháztörténetének bemutatása önmagában is csírája az összefoglaló műnek, elsősorban a lexikonnak. Ezt ismerte fel a Magyar művészeti almanach szerkesztője, Incze Henrik, aki Báthory Románcsik Mihály munkája (Magyar színészek és színésznők életrajzai, Kassa, 1883) után 1908-ban kísérletet tett a legelső magyar színházi lexikon összeállítására és megjelentetésére. A Magyar művészeti almanach kiadói apparátusa volt a bázisa ennek a munkának, a főszerkesztő mellett az akkor még joghallgató Lugosi Döme lett a vállalkozás főmunkatársa, a munkatársak között pedig ott találjuk Hevesi Sándort. A Magyar színészeti lexikon. A magyar színészet, színpadi zene és színpadi irodalom adatgyűjteményének első része A-tól C-ig 1908-ban jelent meg. A szerkesztők az 1907 decemberében kelt előszóban szerényen a Magyar színészeti lexikon megteremtésére tett gyönge kísérletnek nevezték összeállításukat. Mentségükre hozták fel az erkölcsi támogatás hiányát - felhívásukra csupán öten jelentkeztek adatokkal -, a hiányokért és hibákért pedig az úttörőknek járó elnézést kérték. A kísérleti válogatások után, amelyek évente az almanachban jelentek meg, 1913-