A magyar jobbágyság története [antikvár]

A mai magyar állam területe legnagyobb részében lakatlan sivatag volt, midőn ezer évvel ezelőtt (896) Árpád fejedelem ázsiai eredetű lovas népe birtokba vette. Legáldottabb tájait avar pusztaságnak nevezték, az erdélyi és az északkeleti erdős hegyvidék egészen kívül állt a polgárosodás keretén s ez időbeli sorsát áthathatatlan homály borítja. De az államélet ott is, ahol a szomszéd németek a Dunántúl, a morvák a Dunán innen, a bolgárok délen már kezdték lerakni alapjait, még a legalantibb fokon maradt és a hódító magyarságnak jutott az emlékezetes, egész Közép-Európa sorsára döntő jelentőségű feladat, hogy mai hazájának addig soha együvé nem tartozó részeit politikai egésszé forrassza össze, alkotását vérével és verejtékével megvédje, szüntelen, áldozatos munkájával benépesítse s a nyugati polgárosodás világába bevezesse. Géniuszának legdicsőségesebb alkotásai közé tartozik ebbeli munkája, mellyel az egész művelt emberiségnek hasznos szolgálatot tett s önálló állami lételének elévülhetetlen jogcímet szerzett. Hazájának polgárosítása épúgy örökké ragyogó hőstettei közé tartozik, mint azok a háborúk, azok a szakadatlan véres erőlködések, melyeket megoltalmazásáért, határai kiterjesztéséért és biztosításáért vívott. Amint ezekben külső ellenségei ellen védekezett, úgy küzdötte a munka terén örökös, tömérdek emberéletet fogyasztó harcait a vad természet szilajságával, midőn duzzadó erejének tetemes hányadát arra áldozta, hogy irtsa az erdőt, zabolássa a vad vizeket, fölszárítsa a mocsarakat, ingoványokat, lápokat, melyek a dús talajt ellepték. Évszázadról évszázadra soha sem lankadó eréllyel, zajtalan, de hősi kitartással folytatta e dicső feladatát, melyet ellenséges dúlások vagy elemi csapások sokszor szakítottak félbe, úgy, hogy többször elölről kellett kezdenie a munkát.