A vízitársulatok és a környezetvédelem [antikvár]

'^íás^ A vízitársulatok működésével kapcsolatban számos téves iiiedelem él a társadalomban, a gazdálkodók körében. Ezek közül az egyik legismertebb a vízitársulatok vízelvezetés centrikussága, azaz, hogy semmilyen más megoldást nem ismernek, mint egy adott területről a víz mindenáron való elvezetését, a terület gyors víztelenítését. Fáradságos munkával sikerül ezen a területen némi eredményt elérni, beláttatni, hogy a vízitársulatok felelősek a terület vízgazdálkodásáért, az ő feladatuk a vízzel való gazdálkodás. Ennek már a művei is kezdenek kialakulni: számos területen jelentős tározóépítési program fut, a társulatok mind többet foglalkoznak a holtágakkal, s nő a szerepe a vízvisszatartást lehetővé tevő rendszereknek. A másik téves nézet szerint a vízitársulatok ellenségei a környezet- és természetvédelemnek, és a mindenáron való vízelvezetéssel vizes élőhelyeket szüntetnek meg, a medrekből kivágják a fákat, a növényzetet, így megszüntetik a vadbúvóhelyeket, nem megfelelő helyen és nem megfelelő időben végeznek fenntartási munkákat, a kikotort iszapanyagot nem szakszerűen helyezik el, ezért környezeti károkat okoznak és így tovább! Láthatjuk, a kritikák összecsengenek: a vízelvezetés vagy helybentartás kérdése körül csapnak össze az indulatok. Magyarországon sajátos helyzete, szerepe van a víznek: kétszer van baj vele, amikor sok van, meg amikor kevés. Akkor, ha sok van (árvíz, belvíz), a külterületeken gazdálkodó és a belterületi lakos egyaránt szabadulni igyekszik tőle. Ilyenkor kiderül, hogy rossz állapotban vannak az elvezető csatornák (vagy egyáltalán nincsenek is ilyenek!), kevés a szivattyú, lassú a mentesítés. A vízitársulatok egyik alapfeladata pedig éppen ez: olyan (közcélú) műveket létrehozni, fenntartani és üzemeltetni, amelyek segítségével ezeket a veszélyes helyzeteket el lehet kerülni, a keletkező károkat