Állattenyésztés III. [antikvár]

MAGYARORSZÁG LÓTENYÉSZTÉSÉNEK MÚLTJA ÉS JELENE Lótenyésztésünk összeforrt történelnnünkkel: sok évszázados múltja van. A mindenkori gazdasági és politikai tényezők fajta- és típusformáló hatása ezen a téren is érvényesült. Az ősi magyar ló tenyésztése a mohácsi vészig (1526) tartott. Keleti vérrel nemesedett mongol tófajta. Tulajdonságai jól szolgálták a pásztorkodó, vándorló, kalandozó és hadviselő magyarságot. Kis termete (145 cm), szikársága, szívóssága, élénk vérmérséklete lehetővé tette könnyed, kitartó és gyors mozgását. Tartásmódja, környezete és használata következtében igen edzetté vált, de külseje nem nyerné meg a mai tenyésztők tetszését (egérfakó szín, kosfej, durva állkapocs, szarvasnyak, éles hát, lejtős far, franciás, kardos, gacsos lábállás). A török uralom idején az arab és egyéb keleti vérű ló gyakorolt nemesítő hatást lóállományunkra. Ez a típus nagyobb testtömegű, jobb felépítésű és küllemű, de élénkebb is lett. Ezt a mintegy 200 évet az arab ló korának nevezhetjük. Az arab hatás egyébként még napjainkban is érvényesül. Az 17(X)-as évek elején a spanyol ló (a vele rokon nápolyi és lipicai) jutott szerephez méneseinkben. A gyors és kitartó magyar hátas spanyol hatásra lett magasabb, eresebb csontú és tetszetős járású. A mezőhegyesi (1785) és a bábolnai (1789) állami ménes ebben a korszakban létesült. A XIX. század az angol telivér kora. Lótenyésztésünkre a telivér gyakorolta a legnagyobb hatást. Az első számottevő törzs 1814-ben került hazánkba. Az 1853-ban alapított kisbéri ménesnek is a telivér volt a tenyésziránya. Telivér hatásra alakult ki a világhíres magyar hátas- és kocsiló, amely gyors és kitartó, de igényes is volt. Köztenyésztésünkbe azonban túlfinomult, hosszú lábú, vékony csontú, túl élénk, ideges telivér mének is bekerültek, átörökítve kedvezőtlen tulajdonságaikat. A XX. században lótenyésztésünk melegvérű hátas-, kocsi-, könnyebb és nehezebb hámostípusokkal, hidegvérű hámosok, tájfajták, telivérek és félvérek sokaságával dicsekedhetett. A két világháború között a mezőgazdaság fejlődése a lótenyésztésnek új irányt szabott. A többoldalú felhasználásra alkalmas ún. gazdasági típus lett a tenyészirány. A tömegesebb testű, de nem hosszú lábú, 165—168 cm marmagasságú, erős csontú, zömök formákat mutató ló előállítása került előtérbe. A megvalósítást megakadályozta a második világháború. Mezőgazdasági üzemeink ma sem nélkülözhetik teljesen a lófogatok munkáját. Egyik feladatunk éppen ezért az, hogy mérsékeljük a lóállomány létszámának rohamos csökkenését. Az állományon belül pedig arányváltoztatásokra Van szükség; a kancák arányát 14—15%-kal, a csikókét pedig 9%-kal kell növelnünk a herélt-állo-mány rovására. Legfőbb célunk a minőségi lóállomány biztosítása. Mezőgazdasági nagyüzemeinkben a tömegesebb testű (500—600 kg), nagy vonóerőt képviselő, erőteljes szervezetű, élénk mozgású, jó takarmányértékesítő, kiváló munkakészségű és valamennyi gazdasági munkában jól használható lovat keresik. A megfelelő típus kialakítása és az utánpótlásról való gondoskodás minden üzemnek saját feladata. A korszerű neveléshez, tartáshoz, takarmányozáshoz és a szakszerű munkáltatáshoz nagyüzemi ló- és csikóistállók, jártatópályák kellenek.