Őshonos magyar állatok [antikvár]

Részlet a könyvből: Egyetlen máig fennmaradt őshonos sertésünk, a mangalica a magyar állattenyésztés legsikeresebb terméke volt a XIX. században és a XX. század első felében, a II. világháború utáni fél évszázad azonban alapjaiban rengette meg, sőt csaknem teljesen ki is irtotta. Az 1990-es évek elejétől kezdődik csak újra a felemelkedése, s napjainkban, egy küzdelmes évtized után, újra megtalálja helyét a világban. A honfoglalás előtt a Kárpát-medencében élő népek - a kelták, a germánok, az avarok - sertéstartással is foglalkoztak. A letelepedés teremtette meg a helyhez kötött állattenyésztési ágak, így a sertéstenyésztés lehetőségét is. Konkrét ismereteink a sertésfajtákról csak a XII. század végétől vannak: Columella római író már említést tesz a szalontai és a bakonyi sertésekről is, e két fajta képezte a XIX. századig a magyar sertéstenyésztés gerincét. A középkori magyar sertéstenyésztés jelentőségét és jövedelmezőségét jól példázza az 1222-ből származó Aranybulla 22. cikke, amely így hangzik: "a sertéseink az alattvalóink erdőiben és legelőin azok beleegyezése nélkül nem legeltethetők".