Novissima tuba azaz Ítéletre serkentő utolsó trombitaszó (minikönyv) (számozott) [antikvár]

(Haláltánc) A halálról szóló irodalom a középkor végén alakítja ki jellegzetes s Európa-szerte népszerű műfaját, a haláltáncot. A középkori ember halálfélelmét, a meg-megújuló pestis járványok emlékét, a halálközelség állandósult érzetét és tudatát az uralkodó vallásos szemlélet az erkölcsi intés, tanítás szolgálatába állítja. A haláltánc közvetlen előzménye a francia irodalomban már a XIII. században jelentkezik a három halott és három élő történetében. Három ifjú nemesember váratlanul három ijesztő halottra talál és a halottak elmesélik elmúlt életük szépségét, dicsőségét, intve-figyelmeztetve a három élőt közeledő végükre. Itt még halottakról s nem magáról a megszemélyesített halálról van szó. A tulajdonképpeni haláltáncokban is egy ideig még holttest s nem a halál táncoltatja el az élők sorából az embereket. Guyot Marchant Danse Macabré (Haláltánc) c., 1485-ben Párizsban megjelent kiadványában is a táncoló, aki negyvenszer tér vissza, hogy az élőket magával vigye, eredetileg nem magát a halált ábrázolja, hanem egy holttestet: ilyenné válik az élő ember.