A nyomtatás elmélete [antikvár]

A nyomtatási eljárások célja valamilyen felületen, ami rendszerint papir, előre meghatározott területeken szemmel észrevehető foltok, betűk, pontok stb. létrehozása nag^' tömegben. Ezt a célt elvileg két uton érhetjük el: a kívánt felület festékkel borításával, vagy olyan kémiai eljárással, amely a felület színét megváltoztatja. Az utóbbi terület alatt a fényképészeti és fénymásoló eljárásokat értjük, amelyeket nem nevezünk nyomtatásnak, ezért ezekkel ez a könyv nem foglalkozik. A felület kivánt helyeire a festéket eltérő nyomtatási eljárásokkal és nyomtató mechanizmusokkal juttathatunk. A nyomtató eljárásokat a következő rendszerbe csoportosithatjuk: magas, mély, sik, szita és elektrosztatikus nyomás. Ebben a rendszerben a fény-nyomás a siknyomáshoz tartozik, de célszerű a külön tárgyalása, az anilln, vagy gumi nyomás pedig a magasnyomtatás egy válfaja, A nyomtató mechanizmusok alapvetően három csoportba sorolhatók a nyomóforma és az ellennyomófelület térbeli alakja szerint: sik-sik, sik--henger, henger-henger megoldás. A festék egyes rendszerekben nem közvetlenül a nyomóformáról kerül a r^omandó anyagra, hanem egy közvetítő elem felhasználásával, ilyen például az ofszetnyomtatás, vag3' a közvetett magasnyomtatás (tipo-ofszet). További csoportosítás lehetséges a feldolgozandó, nyomandó anyag tekintetében is, amely íves, tekercs formában kerül felhasználásra. A következőldjen az egyes eljárások részletes ismertetése nélkül azok lényeges vonásait és nyomataik jellegét, valamint felismerhetőségét tárgyaljuk. 1. Magasnyomtatás Az eljárás jellemzője az, hog^' a nyomóelemek közelítőleg egy síkban, VBigy hengerpaláston helyezkednek' el, ¦ a nem nyomó elemek pedig ennél mélyebbek, A nyomőforma anyaga fém (különböző betUfém, cink, réz), termoplasztikus műanyag, gumi vagy fény hatására polimerizált műanyag. Ezt a nyomóformát festékező hengerek segítségével befestékezik, illetve a