Bővebb ismertető
Részlet:
ISMERŐS TÁJAK
Majdnem egy óra volt még hátra az utazásból és Szajen-ko már alig találta helyét. Harmadszor fogott hozzá a készülődéshez a felső ágyon. Meghúzta az amúgy is szoros szíjat a hatalmas bőröndön, aztán lekúszott az ágyról és az ablakhoz állt.
A tovatűnő, egybefolyó tájképben állomásépületek iram-lottak tova és a Donyec-medence őszvégi, aranyló földje. Helyenként hullámos, redős, máshol tükörsima felülete ragyogó szeptemberi színekben égett és szinte körbefordulni látszott. Szajenko kitárta karját, mintha meg akarná fogni, a találkozás örömére magához akarná ölelni ezt a tájat.
Bőség, micsoda bőség! — gondolta megindultan és majd hogy le nem kapta fejéről a sapkáját, mikoir megpillantotta a látóhatár szélén a bányából kitermelt kőhegyek éles kúpját. Mintha régi, végtelenül kedves ismerőst köszöntene.
A messzi északon töltött évek és sokezer kilométeres út volt mögötte. Ivan Matvejevics úgy érezte, hogy mindas a teher, mely eddig a szívét nyomta, most egyszeribe szertefoszlott, beleolvadt a mindenségbe és súlyától örökre meg-szabadultan, könnyen és boldogan fog élni.
Már csak az utolsó próbát kellett kiállnia — találkozását a földúlt vidékkel. Anyósa szűkszavú leveleiből, aki átélte a megszállást, és az újságok jelentéseiből kevésbbé szörnyűnek képzelte el a németek rombolását a Donyee-medencében, viszont még kevésbbé tudta elképzelni, hogy két évvel az
7