Befejezetlen emlékiratok [antikvár]

Aki arra gondol, hogy könyvalakban nyilvánosságra hozza életének visszaemlékezéseit, előbb köteles arra a kérdésre felelni, vajon mondanivalója igényt tarthat-e az olvasóközönség érdeklődésére. Az utóbbi években erről sokat vitatkoztam barátaimmal. Mindnyájan arra buzdítottak, hogy igenis, írjam meg visszaemlékezéseimet. Azzal érveltek, hogy aktívan részt vettem az 1918. és az 1919. évek forradalmi eseményeiben, amelyeknek ma már sajnos csak kevés élő tanúja van, és ezért mindent el kell erről mondanom, amire csak vissza tudok emlékezni. Azzal is érveltek, hogy a tudományt mélyen tisztelő magyar olvasóközönségnek mindig érdekes, hogy milyen tudományos fejlődésen ment át egy magyar akadémikus. A felsorolt érvekkel kapcsolatosan azonban nekem a következő aggályaim voltak: Vajon mit tudnak tanulni a mai magyar fiatalok az én tudományos fejlődésemből, amely teljesen rendhagyó volt, egyrészt, mert a korábbi pártmunkás tevékenységem miatt csak kb. 15 éves késéssel kezdődött, másrészt pedig mert az utóbbi 20 évtől eltekintve egész tudományos tevékenységem külföldön folyt le. Ami pedig az 1918-19-es forradalmi eseményeket illeti, azokról már rendkívül sokan számoltak be, közülük olyanok is, akik tovább is Magyarországon működtek, míg én 1922-től kezdve 12 éven át az Osztrák Kommunista Párt kötelékében dolgoztam. Sokan közülük hivatásos forradalmárok maradtak még azokban az évtizedekben is, amikor én már a műszaki kutatással és egyetemi oktatással foglalkoztam, így tehát fejlődésem mint pártmunkás is rendhagyó volt. Kit érdekelhet ilyen körülmények között az, amit ma a régi időkről mesélhetek? Azonban felsorolt aggályaim barátaim véleményét nemcsak hogy nem ingatták meg, de ellenkezőleg, megerősítették. Szerintük ugyanis éppen az tarthat igényt a mai magyar olvasóközönség érdeklődésére, ami rendhagyó volt pályafutásomban úgy mint magyar pártmunkásé, úgy mint magyar tudósé.