Egy magyar tipográfus [antikvár]

A középkorban láncra verték a könyveket. testi mivoltukban is. Annyi volt bennük a drága mívű képecske, a kézzel festett-aranyozott iniciálé, a gondos-szorgos kalligráfia. Gutenberg találmánya előtt még a lovagvárakban is csuklóra járó bilincset szerkesztettek a könyvekre, olyanfélét, mint napjainkban mi az utcai telefonfülkében az előfizetők lakcímköteteire. Hajdan a könyvkötő táblák is iparművészi remekek voltak: drágakő és arany hirdette, mit ölelnek karjukba. Ifjan a könyvek kezelése dolgában is szélsődemokrata voltam, nyilván ez az előbbi szemlélet utó-, illetve ellenhatásaképpen. A gondolat vonzott s kötött le, nem pedig az anyag, amelyre nyomtatták. Rossz, romlatag papíron halhatatlan eszme: ez az ellentét még lelkesített is. Eszményem már-már a röpirat volt: szélbe a papírt (a 12 pontot, a Nemzeti dalt), a fejekbe, százezrek fejébe a közlendőt.