Kissé elmosódva [antikvár]

Bátyám, Robert Capa arra adott megbízást magának, hogy az ember maga alkotta pokláról, a háborúról készítsen tudósításokat. Együttérzése kiterjedt mindenkire, aki megszenvedte a háborút, és felvételei nem csupán a történelmileg fontos eseményeket örökítették meg, hanem a kisemberek megpróbáltatásait is. Évtizedeken át tragikus fájdalmak szemtanúja volt, aminek elviseléséhez humorérzékéből és saját rettenthetetlen, tréfásan lebecsült bátorságából merített erőt. Ez a kettő volt jellemének, életének, munkásságának alapvető vonása. Kissé elmosódva című könyvében így írt a D-napon szerzett tapasztalatairól: „A haditudósító a saját kezében tartja a tétet - az életét -, amelyet tetszése szerint tehet rá egyik vagy másik lóra, de visszadughatja a zsebébe, akár a legutolsó pillanatban is. Én szerencsejátékosnak születtem. Úgy döntöttem, hogy az első hullámban induló E-századot fogadom meg." Döntésével azt a tanácsot követte, amelyet fotóskollégái nemegyszer hallottak tőle: „Ha nem elég jók a képeid, az az oka, hogy nem vagy elég közel." De humora, iróniája és vakmerősége mögött mély érzékenység rejtőzött, amiről egy másik, jellemzően keveset mondó megjegyzése árulkodik: „Egy csöppet sem könnyű mindig oldalt állni, ahol az ember képtelen bármit is tenni, azon kívül, hogy rögzíti a körülötte dúló szenvedést." Robert Capa élete arról tanúskodik, hogy legyőzte a nehézségeket, szembeszállt a kihívásokkal, és nyert a szerencsejátékokban, kivéve az utolsó alkalmat, amikor Indokínában egy aknára lépett, és befejezte a tanúskodást. Családja nincstelen volt, nem telt neki utazgatásra, anyanyelvének aprócska hazája, Magyarország határain kívül vajmi kevéssé vehette hasznát - mégis sikerült meghódítania a világot a kommunikáció egyetemes eszközével, a fotográfiával. Így hát szólni tud mindnyájunkhoz, most is ugyanúgy, mint annak idején.