Muhi csata, 1241 [antikvár]

A 20. század szellemi életének egyik kiválósága, Ravasz László - a csataterek nagy emlékeit láthatatlan vándorköveknek nevezte. A végtelen homoksivatagon, televényen, lapályon áll egy ősi, óriási kő. Sehol egyetlen hegy az egész síkságon, csak az iromba sziklatömb társtalanul, magányosan, mintha eltemetett világok itt feledt sírköve volna. Olyan anyagból van, melynek mását többnapi járóföldre sem lehet találni. Körülötte zsong és tenyészik a mának hangyaélete, s a rideg kőóriás komolyan, hallgatagon nézi ezt a hullámzó sürgést, amely idegen, szakadatlanul örvénylik körötte. Apró emberkék, kicsiny érdekek, parányi harcok világa ez, s az ő nagysága még hatalmasabban emelkedik ki belőle akárcsak a piramisok, vagy obeliszkek orma a vándorhangyák özönlő folyamából. De jön a geológus, megszólaltatja az évezredek óta hallgató követ. Az pedig elmondja, hogy ő egy elmúlt világ itt feledett emléke, a gleccserek sodorták a síkságra, s hozzá hasonló nagyságban ott az óriás sziklák világában laknak testvérei. Ilyen vándorkövek Marathon, Záma, Actium, Catalaunum, Muhi, Mohács stb. Beszélnek azokról a gigászi erőkről, melyek a földet megrendítették, és világot formáltak. Beszélnek arról az emberfeletti nagyságról, amely újra valósággá lett és formáló tényezőként beleszólt az emberi életbe, történelembe.