Iparosok olvasótára 1903/1-10. [antikvár]

Közvetlen szomszédaink között egy sincs, melynek története annyi közös emléket őrizne a mienkkel, mint a szerbeké. Abban a szörnyű küzdelemben, melyet Magyarország az ozmán uralom ellen a 15-ik század elejétől kezdve csaknem három évszázadon át folytatott, részesek valának a szerbek is. A szenvedésekből a nagyobb rósz nekik jutott, mert hazájuk területe volt az országút, melyen a törökök dúlva, pusztítva átvonultak, valahányszor hadat viseltek Magyarország ellen. Noha állami függetlenségük már a 15-ik század közepén elveszett, nemzetiségüket és a szabadságért való rajongásukat hiven megőrizték a legsúlyosabb elnyomatás korában is. A számra nagyobb és erőforrásokban gazdagabb magyar nemzet testvéri rokonérzéssel viseltetett szenvedéseinek osztályosa iránt és tárt karokkal fogadta azokat, kik a török zsarnokság alól menekülve, új hazát keresni jöttek Szent István birodalmába. Ha van nép Európában, mely méltányolni tudja a szerbek hazaszeretetét, hősi múltját, faji öntudatát és a nemzeti függetlenséghez való ragaszkodását, úgy legelső sorban a magyar az, a mely ugyanezen erényeket ápolja. Önként következik ebből, hogy a midőn rettenetes megpróbáltatások után mind a két nemzet visszaszerezte szabadságát, s a békés fejlődés terén fejtheti ki képességeit: a régi barátság nem változhat át ellenséges indulattá közöttük. A magyar nemzetnek őszinte vágya, hogy a vitéz és szabadságszerető szerb nép minden idegen befolyástól menten megizmosodjék és a kultura terén pótolhassa amaz önkéntelen mulasztásokat, a melyek csaknem négyszázados rabszolgaságra vezethetők vissza.