Jelentés a jövedéki mélykutatás 1946. évi sókutató munkálatairól [antikvár]

Ma, a második világháború után, ha ugyanazok között a földrajzi keretek között élünk is, mint 1920-ban, sokkal nehezebb gazdasági viszonyok között kell megélnünk. Nemcsak természeti kincseink hiányával kell megküzdenünk, hanem súlyosbítja helyzetünket a szállítóberendezéseinkben mutatkozó nagymérvű hiányosság, nemkülönben külkereskedelmi téren felhasználható gazdasági javaink megfogyatkozása is. Az első világháború után is jelentkezett a sóhiány, de korántsem volt ilyen országos méretű és ilyen katasztrofális jellegű. Miként az akkori kormányban felmerült a szükségérzete annak, hogy a sókérdéssel foglalkozzék, természetes, hogy ma még fokozottabb mértékben lép ez a gondolat előtérbe, amikor minden kg idegenből behozott sóért akár nehezen megszerzett valutával, akár a gyermekeink szájától elvont élelmiszerrel kell fizetnünk. Ezek az okok késztettek arra, hogy a múlt év nyarán elrendeljem, hogy minisztériumom XIII/b. ügyosztálya keretében a kincstári sókutatás megfelelő szakemberek bevonásával és a feladatkörrel rokon tudományos intézetek és intézmények szoros együttműködésének biztosításával vegye kezdetét. Munkatervünket az első perctől kezdve úgy szabtam meg, hogy a munkálatok élvonalában elsősorban annak a kérdésnek tisztázása álljon, vajon van-e reményünk arra, hogy hazánk mai határain belül tényleges kősótelepekre találhassunk. Tisztában vagyunk azonban azzal, hogy ez a probléma annyira nem lezárt kérdés, s annyira a kidolgozás kezdeti stádiumában áll, hogy csak igen beható, s fölötte hosszú időt igénylő elméleti kutatásokkal és gyakorlati feltárásokkal közelíthető meg. Addig is, amíg a fentebbi problémakör megoldásához közelebb jutunk, módot keresünk a sóhiánynak valami más módon való enyhítésére. Alkalmasnak látszik, hogy ebből a célból hazai sósvizeinket vegyük szemügyre azzal a gondolattal, hogy azokból - megfelelő természeti adottságok esetén - bepárlással sóhoz jussunk.