Rendi társadalom - Polgári társadalom 14. [antikvár]

Részlet: A történész szerepe, állása és a módszer Buckle Henrik Tamás „civilizációtörténetében" Az 1960-70-es évek módszertani gátszakadása szinte elmosta a történeti-módszertani tradíció közel két évszázados csatornázottságát. Ez a tradíció pedig műveltségünk tájait hasonló módon elöntő áradás nyomán keletkezett, a napóleoni kortól kezdve irányzatokra bomló szellemi életben. Európa nagy részeire a háború juttatta el a „francia eszméket", s a nemzeti ébredés világnézetévé lettek, másutt az új stílus, a romantika, a filozófiai és történeti idealizmus mellett szinte karikatúra tárgyává váltak felvilágosodott irányzatok. Az új idealista tradíciót a kontinensen a legteljesebb formában Németországban kifejlődött „historizmus" két - Niebuhréval három - nemzedéke fogalmazta meg, s exportálta világszerte.1 A felvilágosodott, de nem feltétlen materialista hagyomány, a történeti szövegekkel és adatokkal dolgozó francia Saint Simon-i, comte-i „pozitivizmus" Emil Litre-en, Hyppolit Taine-en keresztül maradt életben. A „szellemtudományok", köztük a história, ezen utóbbin annál is könnyebben túltehették magukat, mert a 19. századi historizmus felemelkedésével párhuzamos szakosodás sodrában a pozitivizmus hamar szociológiai, tehát a történettudománytól elágazó, szaktudományi irányzat jellegét öltötte. A pozitivizmus, mint szociológia, ezentúl kívül állt a komoly, konzervatív szemléletű történész elvárt érdeklődési körén. A szociológiához való viszony viszont szemléleti választóvonallá vált. Angliában a liberális színre váltó, felvilágosodott hagyomány John Stuart Mill-en keresztül Buckle-ig folyamatos, de kultusza ellenére Buckle-nak nem maradt iskolája. Mint több 19. század végi irányzat, Angliában a spenceri evolucionizmus sem ápolta nyilvánvaló előzményeit. Mintha a szigetországba a századvégen átköltöző historizmussal cserélt volna helyet, lépett föl Németországban Kari Lamprecht (1856-1915) a buckle-i tudományos elvekkel rokon törekvésekkel. A rokonság Henry Thomas Buckle (1822-1862) milli liberalizmusával azonban már nem állt fönn. Egy nemzedéknyi idő, a „Csatorna" állt köztük, s a tőkés világ 1870-es években végbement átalakulása. Sikertörténetük, sőt az 1920-as évek végéig tartó európai kultuszukkal párhuzamosan mindegyiküknek a hazai „céhes történetírástól" elszenvedett hecckampányszerű diszkreditáló kiszorítása2 mégis hasonlóvá teszi őket. Az országonkénti tradíció és stíluskülönbség még a 19. század közepén túl is igen megkapó.