Ember, honnan indultál? [antikvár]

Kezdetben minden nagyon egyszerű volt. A Föld volt a világegyetem középpontja. Az ég nagy boltozat volt, szép kék üvegből. Esténkint apró angyalok lyukakat fúrtak ebbe a boltozatba és íme!... ott voltak a csillagok. Ám egyszer akadt egy bátor ember, aki elővett egy húszfilléres távcsövet, fölmászott egy torony tetejére s hosszasan és komolyan megnézte az égboltot. Attól a pillanattól kezdve aztán baj volt. Először is meg kellett kérni a Napot, hogy foglalja el a világegyetem közepét. Aztán rájöttek, hogy a mi híres naprendszerünk egyáltalán nem is „világegyetem", hanem csupán jelentéktelen részlete egy rejtélyes és óriási valaminek. De aztán erről is kiderült, hogy még jelentéktelenebb részlete egy még rejtélyesebb és még óriásibb valaminek, amiről bizonytalanul föltették, hogy ez is jelentéktelen részlet valahol a Tejútnak egyik sarkában. Ezek a fölfedezések nagy zavarokat okoztak a tudósoknak, de különösen a matematikusoknak és csillagászoknak. Mert mindaddig meg tudták mérni a távolságot a Föld és a Hold, sőt a Föld és a legközelebbi bolygók között s ezt ki tudták fejezni kilométerekben.