Technológiai előírások földgázvezetékek építésére és üzemeltetésére [antikvár]

Rövid bevezetőnkben nem kívánunk a hazai gázgyártás fejlődésével foglalkozni, de néhány sorban rá kell mutatni, hogy mi tette szükségessé ezen technológiai előírások megszerkesztését. A több, mint 100 éves Magyar gázszolgáltatás a felszabadulás előtt kizárólagosan szénbázisra épül. Az óbudai Gázgyár éppen úgy mint a vidéki gázgyárak jóminőségű, csaknem teljes mértékben külföldi beszerzésből származó szenek elgázosításával foglalkoztak. Felszabadulás után — már a háború okozta romok eltakarítása idején — megindult a szocialista átalakulás az ország társadalmi és gazdasági életében. Ennek folyamán a gázszolgáltatás is más szemléletet kapott. Kettős feladat állt és áll még ma is a gázszolgáltatás előtt: a) minél több háztartás, és ezen belül minél több dolgozó részére biztosítani a kényelmes és olcsó gáz használatát; b) minél több nagy és kisüzem, valamint intézmény részére biztosítani a gazdaságos gázenergiát. Az igények a fentieknek megfelelően jelentkeztek országszerte. A kielégítésre azonban igen szűk lehetőségek mutatkoztak. Az ország anyagi helyzetének megfelelően, elsősorban a fővárosban emelkedett a szolgáltatott gáz mennyisége. 1945-től csaknem folyamatosan történt földgáz és propán-bután gáz bekeverés. Az Óbudára való szállítás 1949-ig vasúton, különleges tartálykocsikban történt, amely azonban a megnövekedett gáz-fogyLsztási igények kielégítésére kevésnek bizonyult. 1949. évben meghosszabbításra került a zalai kőolaj távvezeték Albertfalvától az Óbudai Gázgyárig. így lehetővé vált, hogy hetenként 3 napon keresztül földgázt kapjunk a főváros gáztermeléséhez. A magas fűtőértékű földgáz bekeverése lehetővé tette, hogy a meglévő, illetve újjáépített kemencéinkben nagyobb mértékben alkalmazzunk hazai szénféleségeket és a kapott gáz alacsonyabb fűtőértékét — földgázzal — a szükséges mértékre emeljük. A főváros gázigényét azonban az így termelt nagyobb mennyiség sem elégítette ki. Tovább kellett menni a fokozódó gázigény