Vízszigetelő munka [antikvár]

A nedvesség és víz elleni védekezés, azaz a szigetelés gondolata ugyan több ezer éves, de legfőbb anyaga még ma is a bitumen, éppúgy, mint az ókorban. Bár múltjáról csak szórványos feljegyzések maradtak fenn, de megismerésük nélkülözhetetlen ahhoz, hogy elérkezzünk a mai, már iparosított felhasználáshoz. A legtöbb feljegyzés az ókori Mezopotámiából maradt ránk, ahol a tavakkal, máddal kevert változatát az út- és vízműépítésben használták. A görögök és a rómaiak a természetes bitument csak a gyógyászat és a varázslatok (álarcok, maszkok stb. készítése) különleges anyagaként tartották nyilvn. ennek az volt az oka, hogy mindkét területen volt elég kő és hidraulikus kötőanyag az építéshez. A rómaiaknak kiterjedt erdőségeik miatt, fejlett kátrány- (fakátrány-) iparuk volt. Nem sokkal volt nagyobb a bitumen szerepe a középkorban sem, mivel a tudomány - filozófiai beállítottsága miatt - elutasította a kísérletezést. Tehát nem lehetett szó még a legfonosabb természetes anyagoknak, így a bitumennek sem az alapos vizsgálatáról, tulajdonságainak megismeréséről, alkalmazásai lehetőségeinek feltárásáról. Ebben fordulatot csak az 1500-as évek hoztak, amikor is a tudósok, a középkor béklyóitól megszabadulva, szabadabban kezdtek gondolkodni, jobban mertek kísérletezni. Az Újvilág felfedezésével új, nagy természetes bitumenlelőhelyekre is bukkantak Közép- és Dél-Amerikában (Kuba, Mexikó, Bolívia, Peru, Venezuela, Trinidad stb.).