Volt egyszer egy mesterség [antikvár]

Amikor megkezdődtek a fájások, a bábák kizavarták a férfinépet a házból, az ágy elé kihúzták a lepedőt, és jól becsukták az ajtókat, ablakokat, nehogy a vajúdót huzat érje. Nagy bádogfazekakba vizet hordtak, fölállították a sparheitrem száraz gallyal alágyújtottak. Az asztalra odakészítették a gyógyfüveket, a szenteltvizet meg a szentelt gyertyát. A néhány káráló tyúk közül kiválasztották a legkövérebbet a szokásos tyúkleveshez, hogy a vajúdó erőre kapjon. És amikor fölhangzott a sírás a szobában, mely egyben konyha is volt, a gyermeket megfürdették, öreg ágyneműből szabdalt, forró pelenkába csavarták, s ezt a pólyát hímzett pántlikával átkötötték. Aztán, ha az újszülött fiú volt, szakajtóba tették, alá báránybőrt, hogy göndör legyen a haja, s a sütőlapáton kidugták az ablakon, e szavakkal: "VILÁGGÁ, KINCSEM, VILÁGGÁ!" Hogy a világot ne félje. Hogy drótos váljék belőle.