Az emberiség története [antikvár]

Kedves Olvasóm! Mikor tizenkét vagy tizenhárom éves fiú voltam, az egyik nagybácsim, aki megkedveltette velem a könyveket és képeket, megígérte egyszer, hogy elvisz egy nevezetes kirándulásra. Arról volt szó, hogy együtt fölmegyünk a rotterdami öreg Szent Lőrinc templom tornyába. Így történt, hogy egy szép napon a sekrestyés egy akkora kulccsal, mint amekkora a Szent Péteré lehetett, kinyitott egy titokzatos ajtót. „Majd ha újból lejönnek és ki akarnak menni" - mondotta - „akkor húzzák meg a csengőt", avval csikorogva becsukta mögöttünk az ajtót s elválasztott bennünket az uccai lármától. Benne voltunk az új és különös tapasztalatok világában.. Életemben először éreztem, hogy van hallható csend is. Mire megmásztuk az első lépcsőfordulót, akkorra új fölfedezéssel gyarapodott az én korlátolt tudásom a természeti tüneményekről - megismertem a megfogható sötétséget. Egy szál gyufa világossága mutatta, hogy merre menjünk fölfelé. Fölmentünk a legközelebbi fordulón, majd még egyen és még egyen, míg végre már számolni sem tudtam őket, aztán jött még egy forduló és hirtelen világos lett. Ez az emelet egyenlő magasságban volt a templom tetejével és raktárnak használták. Arasznyi vastag porral födve, ide voltak összehányva a szimbólumai egy tiszteletreméltó hitnek, melyet a város derék népe sok évvel azelőtt elhagyott. Ami az őseinknek életet és halált jelentett, abból ime töredékek és ócskaságok lettek.