Az olasz nevelés a XIX. és XX. században [antikvár]

Korunk filozófiájának olasz történetírója, De Ruggiero joggal mutat rá arra a tényre, hogy az olasz bölcselet a renaissance-tól napjainkig önállóan fejlődött és fejlődésének folyamán akadnak igazi nagy gondolkodói. De míg más nemzetek közepes írói - mint az angol Hamilton, a francia Cousin, a német Lotze, Fechner - európai hírre tesznek szert, Vicót az írók már alig emlegetik s az olyan lángelméjű gondolkodóknak, mint amilyenek Rosmini, Gioberti vagy Spaventa, még a nevét sem tudják. Az olasz bölcselők tanulmányozása közben figyelemmel kísértem a neveléstudomány művelőit és rendszereiket és csodálkozva láttam, hogy nevelői gondolkodás és tevékenység terén az olasz nemzet nagyobbat alkotott, mint a bölcseletből, de alkotásait ezen a téren még kevésbbé ismerik. A francia Compayré 512 lapra terjedő, 31 kiadást megért művében néhány név említése után csak a pozitivistának minősített Sicilianiról ír néhány sort, bár - dicséretére legyen mondva - elismeri: „Az Egyesült Államok és Németország után Itália az az ország, ahol legtöbbet foglalkoznak a pedagógiával." (498-500. 1.) Németországban legújabban háromkötetes pedagógiai történetet ad ki Moog, s ebben a harmad-negyedrangú neveket halmozza, viszont az újabb olaszok közül csak Montessorit ismerteti, azonban sem belső fejlődését, sem az amerikai Parkhurst-, Dalton-rendszerekre való hatását nem említi.